Néhány napot Ausztriában töltöttünk, és elhatároztuk, hogy ebből legalább két nap túrázunk az Alpokban. Előző évben is ez volt a terv, de ott több dolog miatt elcsúszott a túra, végül csak két kirándulás lett belőle.Az idén viszont bőven jól teljesítettünk. A Garmin GPSMAP-re rátöltöttem otthon pár útvonalat, hogy majd a helyszínen azok közül válogatunk. Ezek közül csütörtökre kiválasztottunk egy körtúrát Graztól északra, a Mura környékén. Teljesen random jelleggel, még azt sem néztem meg, hogy mekkora a szintemelkedés. És hát… elég nagy volt. A túra hossza 15 km lett a végére, a szint pedig 1000 méter meg egy kicsi. 😊 1660 méterre kellett felkaptatnunk, ami azért elég combos mutatvány volt. És ekkor még a lefelé vezető útról nem tudtunk semmit… Mondanám, hogy a piros jelzésen indultunk, de a regionális utak jelzései, az Alpenver rendszerében itt jellemzően pirosak, benne gyakran időközönként egy számmal.Az 1XX, 3XX, 5XX, 7XX, 9XX, főként a központi Alpokhoz tartozó területet jelzi.
A 2XX, 4XX, 6XX, 8XX számokhoz főleg az északi mészkőhegységek tartoznak.
A százas helyiérték a hegység azonosítója. A további számjegyek jelzik magát a túraútvonalat.
És vannak két számjegyű utak is… ki érti ezt? 😊Ausztriában nincs egységes országos jelzésrendszer, tartományonként, és az út fenntartójától függően lehetnek eltérések. Van kék, sárga, és zöld jelzés is és a nehézséget sok helyen külön színnel, ponttal jelzik.

Vannak még ezen kívül sárga színű táblák, ezeket a kereszteződéseknél helyezik el, ezen általában a cél, a menetidő, és az útvonal száma látható.  Mi most a 714-es úton indultunk el, cél az 1660 méteren lévő Ottokar-Kernstock-Haus nevű menedékház a hegy tetején.Kis hátizsákokkal mentünk, benne a kötelező fejlámpák, elsősegélycsomag, esőkabát, egy melegebb pulóver, étel-ital. Extrák, Motorola t72 PMR rádiók, amiknek többször jó hasznát vettük, kis súly, kis méret, jó hatótáv, megbízható működés, szétválásnál nagy segítség, szeretjük. Bónusz, hogy ha nagy áruházakba megyünk vásárolni, és szétválunk, könnyen és gyorsan tudunk kommunikálni, hogy  ki mit lát, mit vesz, és mikor irány a kassza. 🙂 Bővebben egyébként a rádiókról és azok hasznáról az alábbi linkre kattintva olvashatsz:
Kattints ide a cikkért!
 
Bicska, multifogó. Utóbbi sokaknak érthetetlen,(sokaknak még az előbbi is), pedig most is, mint már többször, jól jött. Most épp egy beszorult sérült túrabot javításánál használtuk.Az út elején hamisítatlan alpesi rétek mellett haladtunk el, kövér legelők szegélyezték az utunkat. Azért az látszik, hogy sokkal-sokkal több víz van itt a tájban, mint nálunk. Minden üde zöld, tele vízzel, nedves talaj, sok helyen kis források, patakok futnak.Érdekes, madarakat nem nagyon hallottunk, de csúszómászókból nem volt hiány. Gyíkok, békák, kígyók keresztezték az utunkat. Egy lábatlangyíkkal közelről is megismerkedtünk.Több helyen láttunk „szarvasmarha veszély” táblákat. Kérik, hogy tartsuk távol magunkat a legelő állatoktól, és kutyát csak saját felelősségre lehet bevinni. (Kutyával túrázó embereket egyébként a néhány nap alatt nem is láttunk.) Ebben az évben már több halálos kimenetelű baleset is volt, mikor szarvasmarhák tapostak el turistákat. Ellési időszakban a borjaikat védik, és nagyon agresszívek tudnak lenni.Ha kiértünk egy-egy nyíltabb részre, csodaszép alpesi táj tárult elénk. Gyönyörűen karbantartott, pedáns birtokokkal. Ami nagyon kellemes egyébként egész Ausztriában, hogy sem az ilyen birtokokon, sem akár a településeken, városokban, nincs folyamatos kutyaugatás. Sőt, egyáltalán nem hallottunk kutyaugatást sem nappal, sem éjjel, pedig sokat ültünk kint kedves vendéglátóink teraszán.Fentebb már írtam, hogy milyen vízben gazdag terület ez a régió is. Ehhez mérten sok erdei és mezei virágot láttunk nyílni. Na meg persze sok helyen érett még a szeder, és málnát is találtunk itt-ott. Viszont áfonyából, fentebb, komplett rétek voltak. Így pihenésképpen abból is legelésztünk.Az útnak azon részére értünk, ami hirtelen elkezdett emelkedni. Valahogy csak le kell küzdeni azt az 1000-1100 m szintet. Hát elkezdődött. Néhol mesterséges segítséget képeztek ki, hogy könnyebb legyen leküzdeni az emelkedőt.Ahogy egyre feljebb értünk, úgy fogyott az energia is. Viszont ezzel együtt nyílt ki egyre jobban a panoráma. Ráláttunk a környező hegyekre, amikből igazán bőven volt itt. Az energiát meg gyümölcsszeletekből, cerbonából, meg izotóniás italból pótoltuk. Fél kettő lett, mire felértünk a hegycsúcsra és megpillantottuk a menedékházat. A nyelvünk kilógott, olyan fárasztó volt ennek a szakasznak a vége. Azt sejtettem, hogy nem lesz nyitva a vendégház, de azért nagyvonalúan megígértem Áginak és Péternek, hogy fent én fizetem az üdítőket.Hát a menedékház tényleg nem volt nyitva, viszont mellette volt egy becsületkasszás hűtő. Igen finom gyümölcslevekkel megtöltve. Viszont nem volt nálunk euró, mert lent felejtettük a szálláson. Így aztán a jól megerősödött forintunkkal egyenlítettük ki a végösszeget, talán nem lesz belőle sértődés, ha ürítik este a kasszát.Egész nap príma idő volt, napsütéssel, vagy szűrt napfénnyel, enyhe szellővel. Viktor, a házigazdánk azért mondta, hogy háromkor a helyünkben azért már lejönne a hegyről. Ez eszembe is jutott, mikor a csúcson lévő szélkakas elkezdett aktívan forgolódni. Én is forgolódtam egy kicsit és azt láttam, hogy a hegy azon oldalán, amit mi most elhagyni készülünk, gyülekeznek is a felhők, és ennek a szelét érezzük mi is a kakassal együtt.Kettőkor elindultunk, hogy lemenjünk a hegyről. Megsimogattuk még a szimpatikus buksi kutya fejét, aki folyamatosan figyelte, hogy a becsületkasszába mindenki bedobja-e a bedobnivalót, majd elindultunk lefelé.Mi már „térdesek” vagyunk, így nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy úgy érünk majd le, hogy ne kelljen egy fájdalomcsillapítot bevenni, úgyhogy ezt már induláskor el is intéztük, hogy csak ezért ne kelljen megállni majd. Az elején még pár száz méteren kellemes széles enyhén lejtős út vezetett lefelé. Többfelé pici letérőkkel, ahonnan lenézhetünk a környező településekre. Később viszont hihetetlenül nagy volt a lejtése a kacskaringós, gyökerekkel átszőtt túraútvonalnak, néhol pedig az egyik oldalt nagy mélységek tátongtak alattunk. Mintha egy kis peremen haladtunk volna, illetve sokszor valóban, pontosan egy kis peremen haladtunk. Na, ehhez nem kellett volna még az eső, ami csúszóssá teszi még ezt az útvonalat. Nagyon lassan haladtunk és már az eső szele is szorosan a hátunk mögött volt. Illetve körbevett minket. Itt-ott azért lelassítottunk, és gyönyörködtünk a panorámában, de az idő szorított, nem kellett volna még egy bőrig ázás. Ekkorra már Áginak is, nekem is fájdogált a térdünk. Péter nem jó túrazoknit hozott és kidörzsölte a két sarkát, szóval nem volt már vidám a mosolyunk.

Az utolsó kilométer pedig olyan kellemetlen volt, hogy még most is rossz rágondolni. Nagyon hirtelen, nagyon nagy szintet mentünk lefelé az akkor már fájó térdekkel, szűk, kacskaringós, bokatörős részen. Ha csak ez lett volna, azt mondom, nagyon romantikus kalandos útszakasz. De a nap végére ez már egyáltalán nem hiányzott. És ekkor már esett az eső is. Nem nagyon, de a lombok között már kezdett áztatni. Mire kiértünk az utolsó 50-100 méterre, elkezdett erősödni az eső, az autónál pedig mire beültünk, leszakadt az ég. Az utolsó pillanatban értünk be a célba. Hihetetlenül nagyon elfáradtunk mindannyian. Egy jó kis Tátra, Fehértavi-csúcshoz, vagy mondjuk a Risi-hez tudnám hasonlítani a nehézséget, mégha ez a képekről nem is jön le.  Az autóban ülve a másnapi Grazi fagyizásra, sétálásra gondoltunk… nem pedig arra az izomlázra, ami majd elkísér minket arra a kellemes városnézésre. Ezt az utat teljesen véletlenszerűen választottuk ki. De azt gondolom, hogy Ausztrián belül bármerre is megyünk, mindig ilyen élményekben lesz részünk. Mármint nem az izomlázra, vízhólyagra térdfájásra gondolok. Hanem csodaszép, üdezöld tájakra, rendezett, tiszta erdőkkel-mezőkkel. Aki teheti, mindenképpen próbáljon ki egy ilyen alpesi túrát.