Korábban már próbálkoztam a kolbulle készítéssel, de nem sikerült olyanra, mint az eredeti. Legalábbis kinézetre nem volt olyan, ízre nem tudom milyennek kellene lenni, mert eredetit sajnos nem ettem. De most azt gondolom, elfogadhatóra sikerült, még ha voltak is bakik a készítés körül…

Szép téli időt jósoltak hétfőre, +6-8 fokot, így erre a napra tettem a kirándulás idejét. A tervem az volt, hogy járok egy nagyobb kört a Pótharaszti erdőben, pár dolgot megnézek, közben kint ebédelek és elkészítem a kolbullét. Hogy mi is ez, ide kattintva a cikkben már leírtam. Most csak a készítést fogom megmutatni. És persze a túrát is leírom, mert azt gondolom, és mindig mondom is, hogy ez a környék is ér legalább annyit, mint egy Mecsek vagy egy Börzsöny. De ez egészen más élmény.

Még mielőtt beértem az erdőbe, a településen a kisboltban vettem sót, mert azt otthon felejtettem, és az kell majd az ebéd elkészítéséhez. Parkolás után éppen találkoztam Oszkárral az ottani erdész barátommal és vagy egy órát beszélgettünk. Jó vele beszélgetni, mert sok mindent mesél az erdőről, amiket egyébként soha nem tudnék meg.

Aztán a piros L jelzésen indultam el és valóban olyan idő kerekedett reggelre, hogy azon gondolkodtam, hogy a kabátomat is leveszem. Nem tettem, inkább lassítottam a tempón, hogy ne melegedjek ki.A fák az erdőben már ledobták a koronájukat, a táj a barnásból lassan majd teljesen szürkébe vált. De azért még bőven van, ami színesíti a látványt. Egy-egy lombkorona dacol a tél tábornokkal. Habár ez a tábornok azért elég gyenge kezű az utóbbi évtizedekben. Egy kis kerek erdőfolt van a művelés közepén, ilyenkor mikor nincs lombozat, könnyen észrevehető a közepén a Pusztatemplom. Ez volt az első úti célom a mai napon. A rom a 14-15. századból maradt fenn.Habár nem nehéz eltéveszteni a bejáratot, de ha ezt a táblát látja az erre járó, akkor jó helyen jár, itt kell bemenni.Hát ennyi maradt a templomból, és még az is csoda, hogy a helybéliek nem hordták el ezt is az építkezésekhez. Itt most nem írok le a helyről információkat, hiszen a cikk valójában nem erről szól, ha valakit érdekel, olvasson utána, ma már akad bőven leírás róla.Innen a zöld L jelzésen kell tovább menni, ha valaki kíváncsi a Pusztatemplommal egyidős, vagy még annál is vénebb földvár még látható maradványaira. Na én pont ezt akartam még megnézni,… de csak ebéd után.Ha a helyiek által pléh krisztusnak becézett feszületet látjuk egy kereszteződésnél, már majdnem jó helyen járunk. A kereszteződés érdekessége, hogy itt halad el az egykori Pestről Kőrös, vagyis a mai Nagykőrös felé vezető hadi és marhahajtó út. Párszor már elméláztam itt, hogy milyen jó lenne visszamenni az időben, csak pár napra, és megnézni, ahogy egy ilyen karaván elvonul. Megnézni az akkori embereket, ruhájukat, mindennapi tárgyaikat, beszélni velük, megtudni mi a bánatuk, mi az örömük. Milyen az ő világuk.Na, de a valóság most is visszarántott a jelenbe. A Duna-völgyi főcsatorna szeli át az utat, ahová időközben elértem, ahol majd jobbra kell kanyarodni.És itt meg azon tűnődtem, hogy 2024-ben az egyik legnagyobb hazai árvíz vonult le a Dunán… ez a csatorna meg ahelyett hogy tele lenne életet adó vízzel, csontszáraz. Nem csak az idén, hanem hosszú évtizedek óta. Mert mindig van kifogás, hogy miért van ez így jól…Pedig hajdan ezen a vidéken még ladikok is jártak és halászat is folyt. A víz jele a sok nádas folt is a környéken. És nem, nem elsősorban a globális felmelegedés az oka, hogy nincs víz. Egyszerűen el van barmolva a csatornarendszer.Egy hatalmas rétre értem ki, itt terveztem a kolbulle elkészítését és az ebédet. Na végre hogy elértünk a címadó tevékenységig is, ugye? Még annyit, hogy volt olyan terv, hogy ezt a részt vízzel elárasztják, pompás életteret teremtve a vizet kedvelő élőlényeknek, és vizet adva a már itt lévő vadállománynak. De erre is lett mindig kifogás, hogy miért ne.Beljebb mentem a rétről a borókák közé. A huncut enyhe, de hűvös gyengécske szelet jól megfogják. Meg ezek a borókások télen is üde színfoltjai a tájnak örökzöld lombozatukkal. A nap melegen süt, ott lesz jó nekem.Egy jó teát készítettem először is, hogy az tudjon hűlni, amíg előkészítem a kolbulle hozzávalóit. Itt ért az első bosszúság,  otthon felejtettem a Trangia készletből az edényfogót. Mindegy, megoldottam, csak hát na….Előszedtem a tábori konyhát, aminek a része most egy fa tál, és az Opinel Picnic kedvenc evőeszközkészlet.Előkészítettem az alapanyagokat. Az eredeti recept valahogy úgy szól, hogy a húsos szalonnát megpirítjuk, kiszedjük az edényből, a helyére palacsintatésztát öntünk  (sósat,  nem édeset) és a tetejére visszapakoljuk a pirított szalonnát, sütjük, átfordítjuk, sütjük.  Amolyan lepényféle lesz belőle. Finom, tápláló, egyszerű. A palacsintatésztát már otthon bekevertem. Na én úgy módosítottam, hogy szalonna helyett párizsit kockáztam, tettem bele hagymát, és a sót… na a sót azt az autóban hagytam. Hogy a csiga rúgja meg! Na mindegy, reméltem hogy eléggé sós az alaptészta.  Innen már rohamléptekkel készült az ebéd, sercegett a zsíron, aminek sercegni kell.Leszedtem a pirított hagymás párizsikockákat, különraktam egy percre a tálba.Aztán öntöttem a forró serpenyőbe kisujjnyi vastagon  palacsintatésztát. Lassú tűzön kezdtem sütni, mert ez így jóval vastagabb mint egy palacsinta, és át kellene sütni hogy jó legyen.Aztán rátettem az imént megsütött „feltétet” és időnként alánéztem, hogy szépen sül, vagy leégetem. 😊 Szépen sült.Legalábbis mikor megfordítottam, éppen jó lett. De ez csak a széle, a közepe is fontos. Annak viszont örültem, hogy meg tudtam fordítani, nem esett szét. Esélyes, hogy úgy fog kinézni, mint ahogy az eredeti recepteken láttam.Még pár perc, … és igen, ez határozottan úgy néz ki, mint egy kolbulle. Szépen megsült mindkét oldala, nem esett szét, nem égett meg. Ámde a puding próbája az evés. Ez következett most. Egy pici sót elbírt volna még, nem mondom, de így sem volt rossz. Nem volt édes, a hagyma sokat javított rajta, és a párizsi is jó választásnak bizonyult. Nekem az első – bár nem lett tökéletes – , alapból túl zsíros volt. Talán azért is esett szét, nem állt össze olyan szépen, mint ez a mostani. Készítettem még egy teát, és csak ücsörögtem egy fatörzsön, nem zavart semmi.

Később elindultam, hogy a földvárat útba ejtve hazafelé vegyem az irányt. Ennek a nagy rétnek a szélén található az említett objektum. Nem sok látszik belőle, alapjában véve egy kör alakú földsánc a maradvány. A Google fotókon jól kivehető, így szintből csak ha tudja az ember, hogy hol van. Ha megtaláljuk a vén körtefát, akkor megvan a földvár is, hiszen a fa ennek a közepén áll. Jól kivehető a fa, mert egy roskadozó vadles maradvány van rajta.Mivel egyedül mentem és halkan, így elég sok vadat láttam, de nem tudtam lefotózni őket. Egyrészt, mert nem olyan objektívet vittem, amivel meg tudtam volna közelíteni őket, másrészt meg óvatosabbak voltak, mint én. Egy fotón azonban véletlenül megjelent egy őz, ahogy átmegy az úton. Ezt csak itthon vettem észre a fotón.Nem úgy, mint a sok szemetet az erdőszéleken, meg az elhagyott kendőt egy fára kötve. Már biztosan nem jön érte a tulajdonos, mert úgy tűnt, hogy nem az idén kötötték oda.Innen aztán már nem voltak nagy elképzeléseim, hazafelé vettem az irányt. A levegő továbbra is határozottan langyos volt, jólesett a séta az őszi-téli erdőben. Szerencsére az előző hétvégi hóesésnek már csak itt-ott láttam nyomát, inkább csak a sár maradt meg utána.Lehet, hogy kicsit hosszúnak tűnik a svéd favágók hagyományos étele, a kolbulle leírása ilyenformán, mert ez egy egyszerű étel. De bízom benne, hogy így egy kicsit élvezetesebb az olvasmány, talán talál benne az olvasó egyéb hasznos információt is, mintha csak azt írtam volna, hogy: lepirítunk valami húsfélét, aztán belesütjük a palacsintatésztába.

Na ugye, hogy ugye? 😊  A csudába,… ebben a pillanatban – ahogy írom a cikk végét –  jutott eszembe, hogy nyáron még Svédországban vettem egy kisebb vödör vörösáfonya lekvárt, merthogy a kolbullét ezzel szokták tálalni. Hát nem otthon hagytam azt is… Most megint kezdhetem majd újra. Előbb-utóbb csak olyan lesz, amilyennek lennie kell. Nem is olyan egyszerű étel ez. 😊