Szabad csütörtök kettesben? Ritka, mint a fehér holló. Uccu neki, irány a természet.Azt terveztük Ágival, hogy felmegyünk a Börzsönyben található Remete barlangokhoz. Ez a barlang látszik szembe, ha Dömös révkikötőnél felpillantunk a túloldalon a hegyre. A hétköznap és a kissé szeles időjárás pont kedvez annak, hogy nem kell egymillió hangos kirándulóval megosztozni az erdő csendjén.

Én már többször voltam ott, de utoljára már nagyon régen. Ági most először. Felkerekedtünk hát és nekilódultunk. Az volt a terv, hogy Nagymaros településről indulunk el a sárgán, köztes állapot a Remete barlang, visszafelé meg útba ejtjük a Julianus barát kilátót, hogy vessünk egy pillantást az őszi színekben pompázó hegyek között kanyargó vén Dunára.

Kilenc óra körül parkoltunk le egy csendes kis zsákutcában, ahol már amolyan hétvégi házak, pincék voltak. A sárgán szerettünk volna elindulni, de olyan nem volt. Csak sárga négyzet.
Az meg a térképen nem volt. Még ilyet. Gondoltam régi a térképem, … és tényleg. A turistautak.hu térképén már van sárga négyzet. Ezen indultunk el tehát. Ez is össze-vissza ment, volt kereszteződés ahol jóval beljebb kellett sétálnunk, aztán vissza, be a másik ágába. És volt ahol azért ott volt még a sima sárga, meg a sárga + is.
Mindegy, legalább nézelődtünk. Szebb napokat látott, szerény kis hétvégi kalyibák mellett haladtunk el.
A Szamaras parkoló nevű hely után aztán már egyértelmű volt a helyzet..
Innen már nem voltak építmények sem, csak az őszi erdő és a sárga barlang jel.
Itt-ott még volt valami élénkebb színfolt.
De a jellemző a sárgás-barna őszi lombozat fedte az erdőt. Az is már a végét járta.
Romantikus, őserdős, kanyargós, kidőlt korhadt fákkal szegélyezett út vezetett át egy fokozottan védett területen, a cél felé.
Tábla bukkant fel, ami eltérített az eredeti iránytól egy rövid időre.
Ráértünk, nem siettünk, gondoltuk megnézzük, mi van ott. Az emléktábla mellett gyönyörű kilátás esett a Dunakanyarra, és átellenben a Visegrádi-hegységre.
Mikor kellőképpen kinézelődtük magunkat, visszakanyarodtunk az eredeti irányba és rövid séta után a Rigó-hegyről lesasszézva ismét útelágazáshoz értünk.
Nekünk a fa törzsének bal oldalára festett jelek után kellett mennünk. Ez vezet fel a kőfülkékhez. Hamarosan megint egy olyan helyre érkeztünk, ahonnan csodálatos panoráma tárult elénk.
Egy nagy völgy volt előttünk, amit az oldalában majd karéj alakban kell megkerülni. A völgy túloldalán, impozáns látványt nyújtó, sziklás leszakadás, talán valamikori kőbánya nyoma látható.
Innen aztán leereszkedtünk a völgybe, eléggé jól jelzett turistaúton. Na, ez az, amit soha nem értettem. Néhol alig van jelzés, itt meg öt méterenként ki van pingálva az erdő. Ráadásul, itt nem is lehet eltéveszteni, nincs más lehetőség.
A völgy oldalán végighaladva, egy erős lejtmenet és egy levegőt kívánó kapaszkodó után, el is értük eredeti célunkat, a Remete barlangokat.
Többször is aludtunk már itt anno, langyos nyári éjszakákon. Hangulatos kőfülkék lennének,… ha az előttünk itt járó embereket a szüleik megtanították volna a helyes magatartásra. Sajnos ez nem fért bele a nevelésbe. Szemét szemét hátán. Akik itt hagyták, talán soha többet ne fognak ide jönni. Előzőleg sem kellett volna…
Mivel nagyon lassan haladtunk, kiélveztük ennek a rövid útnak a szépségeit, az ebédidő ért minket a hegyoldalban. Főztünk egy turista ebédet, miközben gyönyörködtünk a panorámában.
Nem voltunk kimondottan csendben, de gondolom a kedvező széljárás miatt, nem vett észre minket egy erdőlakó, így lesifotózhattunk kicsit.
A sárga kereszt jelzésen haladtunk tovább. Hogy később majd, a sárga háromszög jelzésen elérjük következő állomásunkat, a Julianus barát kilátót. Igazi bokaforgató úton haladtunk. Ilyenkor nem is értem a túraszandál képviselőit ezen a terepen. De mindenki saját egészségének őrzője.
Mielőtt elérjük a Szent Mihály hegy tetejét, útba esik a Vérpad nevű pihenőhely, ahol egy padon pihenhetünk meg, ami valljuk meg, jól is esik ekkor kaptató közben.
A hegyről leérve, tábla jelzi hogy most már csak mintegy 15 perc a kilátó.
Ez fedi is a valóságot, mert enyhe emelkedő után ott állunk a kilátó előtt, nagyon várva, hogy a tetejéről lássuk a Dunakanyart.
És hát igen. Megérte felmászni a kilátó tetejére. Egyik irányból ez a panoráma tárult elénk:
Míg másik irányba nézve ezt a látványt élvezhettük.
Nem sokáig kívántuk ezt a helyzetet, mert közben elbújt a nap, s cudar szél osont be a gallérunk alá.
Az időnk is fogyatkozott, mert sötétedés előtt szerettünk volna leérni, viszont nagyon kényelmes tempót terveztünk.
Így a kéken, majd a kék kereszten, kényelmesen elértük Nagymaros lakott részét. Útközben készült még pár fotó, de különösebb látnivalót nem említenék meg. Ha a nap sütött, szép színek voltak.
De egyébként a borongós idő miatt nem lehetett igazán színes fotókat készíteni, pedig a lombozat az megfelelő lett volna erre.
A nap végét egy nagyon különleges, mondhatni látványos helyen, az Édeske nevű hangulatos étteremben koronáztuk meg egy finom késői ebéddel.
Ezt a helyet mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom. Ott található, ahol ez az ötletes telefonfülke is van.
Nem írom le, melyik utcában található, a helyiek megmondják, vagy a települést hangulatos utcáit bejárva, megtalálja majd az éhes megfáradt turista! Abban megegyeztünk, hogy valamikor visszajövünk a településre, mert meglepően hangulatos, mondhatni romantikus zegzugos kis utcákon barangoltunk.
Összességében, a leírt túraútvonal könnyedén végigjárható, rengeteg látnivalót ad, de elég nagy szintek vannak benne. Érdemes időt szánni a nézelődésre, nem csak végigrohanni rajta, kiélvezni minden méterét ennek a csodálatos tájnak.