Már nem is emlékszem, hány évvel ezelőtt terveztem ezt a túrát. Úgy négy-öt éve biztosan foglalkoztat a gondolat, hogy kellene egy téli túrát csinálni, a Tisza-tó jegén.Eközben minden évben felhívtam Zoltán barátomat, a Csicsman kikötő tulajdonosát, hogy milyen a jég, lehet-e túrázni rajta. Évekig egyértelmű „nem” volt a válasz. Aztán jött 2017 januárja, amikor hetekig folyamatosan -10 körül maradt a hőmérséklet. Nem volt kérdés, hogy itt az idő, most kell nekivágni.

Az alkalmas két hét közül, egy betegség miatt a kicsit rosszabb maradt. Abból a szempontból, hogy eléggé ködös napokat fogtunk ki. Az előző héten folyamatosan sütött a nap. Habár, hőfok szempontjából, ez a hét volt az ideálisabb. Nem ment a hőmérséklet sem -10 alá, sem -5 fölé nagyon. Ráadásul két szélcsendes napot fogtunk ki, ami hatalmas előny azon a terepen, ahol közlekedni kívántunk. Uccu neki, vágjunk bele hát. Felhívtam Misi barátomat, hogy volna-e kedve velem tartani. Ő vízi ember, hatalmas Tisza tapasztalattal. Legyen szó téli vagy nyári életről a „Tiszaszipin”. 🙂  Végig sem tudtam mondani mit szeretnék, egyértelmű igen volt a válasz. A többit megbeszéltük útközben. Tervezni nem igazán kellett, fejben már minden megvolt. A pakolás is egyszerűen ment, hiszen minden felszerelés rendben egy szekrényben foglal helyet. Így csak ki kellett választani a megfelelő dolgokat. Most örültem, hogy 60/100-as a hátizsákom, mert két cipzár oldásával, máris a 100-as méret tartogatott helyet a téli cuccoknak. Kényelmesen elfért benne minden felszerelés.

Hamarosan, kilenc órakor, ott álltunk kis szánkóinkkal a kikötő melletti parkolóban. Misi ponyvamenedéket, éjjeli tábortűz fűtést tervezett. Én a szokásos függőágyas minimál stílust szerettem volna. Ez a különbség meg is látszott a szánkók méretén és a felszerelésen.
A gátra érve, már sejthető volt, hogy jócskán tele leszek majd ködös fotókkal, és nem biztos, hogy átlátunk mindenhol a túlpartra. De az érzés, hogy hamarosan ebbe a ködbe veszünk, mégiscsak erős bizsergéssel töltött el.
A kikötőben érdekes látvány fogadott. Nem a hattyúkra gondolok.
Hanem arra, hogy mennyire leengedik a vizet ilyenkor a tározóról. Hallottam már róla ugyan, de látni… hogy nyáron itt szálltam vízre…
…most meg így fest ugyan ez a stég amiről beszálltam a kenumba.:
Kattintottam még pár fotót a kihalt kikötőről, meg a megfeneklett befagyott csónakokról, aztán elindultunk.
Az volt a tervünk, hogy megyünk addig, amíg el nem jön az ebédidő. Akkor majd megebédelünk, és maximum 15.00 óráig letáborozunk. Hiszen korán sötétedik, és kell majd idő a táborveréshez, meg a fagyűjtéshez, ami elég lesz majd Misinek éjjelre.
Az első tábla rögtön jelezte merre tovább. A Kis-Tisza és a Sarudi medence volt az irány.
A szánkókat jól pakoltuk, könnyű volt húzni, meg jó volt a hó és jég állaga is. Nem csúszott, de nem is volt magas a hóréteg, nem kellett nagyokat emelni a lábainkon és nem fogta a szánkókat sem.
Látnivaló ugyan nem sok volt az elején, de erre számítottunk. Kies, zord, antarktiszi érzés fogott el. Na, most egy kicsit lehet, hogy kiszíneztem a dolgot, de komolyan, ha ott van az utazó a tó jegén, egész más érzés, mint most a fotelből olvasva és a képeket nézve elképzelni.

Itt-ott azért volt egy kis fotótéma, de jobbára az utazást élveztük.
Hamarosan megtudtuk azt is, hogy miért nem recseg a jégfelület a lábunk alatt. Mert piszok vastag. Kb. 40 cm. Ezt egy léken tudtuk lemérni, amit egy horgász vágott ki láncfűrésszel.
Majdnem dél lett, mire a következő táblánál megállapítottuk, el kell kanyarodnunk, be a Sarudi medencébe.

Ez a rész, a Ravasz-hát környékén volt. Nem megyünk tovább, döntöttünk, hanem kimegyünk a nyílt részre, és szépen kanyarodunk majd visszafelé, és ebéd után táborhelyet keresünk.
A nyílt rész, így nézett ki valahogy.
Rengeteg helyen láttunk kiszáradt tuskót, amiket nyáron a víz kevésbé, vagy teljesen ellep. Nagyon veszélyesek ezek csónakra, és emberre nézve is.
Megálltunk ebédelni. Addigra szikrázó napsütés lett, elláttunk…meddig is? Nos a túloldalra azért nem. Gyönyörű volt ez a látvány. Csend, napsütés, nyugalom.

Megmelegítettem az ebédemet…
…majd egy jó kávét készítettem.
Vizet nem vittünk magunkkal természetesen. Amihez kellett folyadék, azt hóléből fedeztük. Az meg volt bőven. Ugyan, mint megtudtam Misitől, a hó 1/6-ra esik össze melegítés hatására, de azért még így is, na…! J

Ebéd után tovább indultunk a holdbéli tájon. A szél, foltokban lefújta a havat a jégről. Szép látványt mutatott.
Közben meg lett a kijelölt táborhely is. A Fattyú-szerkő toronyhoz szerettünk volna eljutni. Az nagyjából két óra járásra volt attól a helytől, ahol elköltöttük az ebédet.
A sziget közelébe érve, ahol a torony állt, füstszagot éreztünk. Két kiránduló falatozgatott a túloldalon. Beszélgettünk velük egy kicsit, aztán ők útjukra indultak, mi meg tábort vertünk.
Misi még kacérkodott a gondolattal, hogy fent éjszakázik a toronyban, de én az esetleges szeles időre számítva, lebeszéltem erről a tervről. Így a torony alatt épített menedéket.
Miközben én a kis cuki színű bögréjét kaptam lencsevégre. 😀 
Én is felhúztam az éjjeli szállásomat…
…mértem egy hőmérsékletet….
…és mentünk fát gyűjteni. Majd hamarosan lenyugodva, megpihenve ültünk a tűz körül.
A parázson fortyogott a víz, kávénak, teának, kinek mi esett jól. És lefekvésig, úgy nyolc óráig, ment a sztorizgatás.
Az éjjel eseménytelenül telt el. Reggel -9 körül volt. Misi azt mondta, éjjel látta a csillagokat, ezért hidegebbre számított. De mint az elején is mondtam, végig optimális, kellemes hőmérséklet kísért minket utunkon. Meg persze védett helyen, bent a fák között voltunk.
Reggelre a fákról aláhulló zúzmara, vastag réteget képezett a ponyvámon.
Az egész sziget pompás zúzmarás arcát mutatta. Hihetetlenül tiszta levegővel, csenddel, békével.
A második napra nem terveztünk semmi egyebet, mint visszatérni a kiindulópontra. Ezt az utat bejártam már kenuval, és nem számítottam eltévedésre…

A hazaút elején, még nagyobb nyílt felületek voltak, messze látszott még valami a látóhatáron. Talán így lehet valamit érzékelni a kitettség érzésből:

Később aztán, ahogy haladtunk a lakott terület felé, már több volt a nádas, fás rész…
… de hamarosan beértünk a kis Tiszára, ahol útszerű részeken kellett haladni.
Magasra nőtt nádasok mellett haladtunk el. Visszagondoltam, milyen volt ez nyáron. És teszek is fel összehasonlításképpen ide két fotót. Ez tehát most:
Nyáron meg ilyen volt:
Aztán következett egy eligazító tábla, amit jobban meg kellett volna néznem. J
Nem mondom, igazán szép részeken haladtunk, de egy idő után valahogy gyanús lett, hogy nagyon visszafelé fordul a Tisza. A térképre nézve láttuk, hogy rossz felé kanyarodtunk. Szerencsére pont ott volt egy kis átjáró a nádason, amin áthaladva, lassan célegyenesbe érhettünk.
Még bő harminc percbe tellett, mire észrevettük, hogy keresztezzük a tegnapi induláskor hátrahagyott nyomainkat.
Innen már tényleg nem volt messze a kikötő. Hamarosan meg is láttuk a kikötői épületeket.
A hattyúk ugyanott múlatták az időt, ahol egy nappal ezelőtt is. Néhány kacsa lékfürdőt vett, nem zavarta őket a fagyos idő.
A kikötő természetesen most is kietlen, csendes, nyugodt álmát aludta. Kipihenve a tavalyi szezont, és készülve az idei nyári rohamra.
Nem is zavartuk sokáig ezt a békét. Bepakoltunk az autóba, és elindultunk hazafelé, útközben megbeszélve az élményeket, tapasztalatokat. És mint megannyi hasonló esemény után, már tervezve a következő túrát. Mindent összevetve, nagyon tartalmas, élménydús két napot töltöttünk el, a Tisza-tó jegén. Teljesült egy régi vágyam ismét.