Egy kis időutazásra invitálom kedves természetjáró társaimat. A Pótharaszti erdőben tettem egy rövidke sétát. Ezalatt évszázadokat ugrottam vissza az időben. Persze csak a saját gondolataim által.Előző napokban esett valamennyi eső, ami arra volt jó, hogy elverte a port. Az esőcseppek nyomait még felleltem a földre hullott leveleken, de a talaj már mohón beszívta azt a keveset, amit az égi áldás adott éjszaka.
De azért ez a kevés is, kellemes erdőillatot varázsolt a Pótharaszti erdő fái közé. A fák levelei már jócskán bontakoznak, egyre sűrűbb takarást biztosítva az erdő állatainak. 
Pótharaszt első írásos említése 1280-as évre datálódik. Az itt valaha létezett településre már csak egy templomrom emlékeztet. Ez lesz mai úticélom első állomása. A piros „L” jelzésen indulok el a sétaerdő parkolójától.
A volt honvédségi antennabázis kerítése után az út balra kanyarodik. Egy árnyas vegyes erdőrészen haladok, bal oldalt akácos, jobb oldalt fenyves, még abból a kevésből, ami mostanában maradt belőlük. A madarak hangosan csiripelnek, ők is élvezik ezt az enyhén szeles, kellemesen langyos tavaszi napot.
Kiérve a fák alól, egy kis rétre érhet az erre járó vándor. Én megállok pár percre. Milliónyi tücsök húzza a nótát. Csak megtisztelem őket azzal, hogy hallgatom egy darabig. Ugyan nem tapsolom meg, de magamban elismerően gondolok teljesítményükre.
Meg közben réti virágokat fotózgatok, próbálom megörökíteni alföldi erdők-mezők szépségeit.
Ha innen elnézek a távolba, már látom azt a kis fenyvest, aminél jobbra kell kanyarodnom, és célegyenesben leszek az időutazás első állomásához .
Elhagyva a fenyvest, egy jókora mezőre érek. Ki hinné, hogy valaha itt mocsaras tavakkal tarkított rész volt. Pedig bizony így volt. Még a múlt század közepe felé is halásztak ezen a területen.
A mezőben a bal szélén, egy kis facsoport látható. Pár hét múlva, semmi különös nem látható ilyen messziről, de most, hogy a levelek még épphogy csak kipattantak, jól látható a Pusztatemplom romja. 
„A falmaradványok ma a szántóföldek közepén egy ligetben találhatók, a romokat egy XX. századi temető veszi körbe, de jól azonosíthatók a középkori temetőárok nyomai is. Jelenleg csak az egykori templom nyugati fala áll. A két falsíkot jól faragott homokkövekből, a falmagot zúzalék kövekből és meszes habarcsból készítették. A falon csupán egy körablakot láthatunk, melynek keretét középkori téglákból falazták ki. Jól megfigyelhetők ez egykori építési állványzat fészkei, valamint az északi és déli hajófal csonkjai. A templomra két adattal rendelkezünk: egy 1416-ban kelt oklevél említi Pótharaszt kőegyházát, egy visszaemlékezés pedig – valószínűleg a XVI. század végére vonatkoztatva – a falu „bolthajtásos Szent egyházáról” szól. A feltárás során felmérték egy gótikus templomalaprajzát, melynek nyugati fala megegyezik a ma is álló támpilléres fallal. A templom belső hosszúsága 13 méter, belső szélessége 4,70 méter, szentélye egyenes záródású volt. A templom alatt egy korábbi román kori templom alapjait is feltárták. Szentélye félkörívesen záródott a gótikus szentély alatt. E régi templombelső hossza 8,50 méter volt, szélessége megegyezett a gótikus hajóéval. A templom omlásrétegéből kis harangtöredék került elő. A román kori templom megszűnése után hosszabb-rövidebb ideig nem épülhetett új templom, mivel visszabontott egykori fala felett olyan csontváz volt sértetlenül megtalálható, amelyet a későbbi gótikus templom építési rétege fedett.”
(forrás: www.nefag.hu )
A templom egykoron Pótharaszt település temploma volt. Az 1300-as években állítólag kifejezetten gazdag település volt. Köszönhető ez többek között annak, hogy a közelben futó Kőrösi út, közkedvelt kereskedelmi út volt akkortájt. És persze ne feledjük az akkor bőséges vízkészletet sem. A török pusztítás után veszítette el jelentőségét a település. Elgondolkodtam rajta, milyen lehetett akkortájt a környék, de nem volt hozzá elég fantáziám, hiszen nagyon kevés látható belőle, és keveset is tudok a település történetéről. Gyerekként, apró lyukas lapos kavicsokat gyűjtögettünk itt. Nem tudtuk, mik voltak ezek. Később egy barátom -aki amatőr régész- mondta el, hogy ezek bizony a halászhálót voltak alkalmasak a mélyben tartani. Afféle súlyok voltak.
Tovább indultam hát. Innen a egy rövid ideig zöld „L” jelzésen haladok tovább a következő érdekesség felé. Igényesen ki van táblázva, melyik jelzésen hová juthatok.
Egy jó nagy, galagonyabokrokkal tűzdelt rét mellett megyek el. 
Édeskés virágillat járja át a levegőt. Kezdenek virágozni a bokrok.
Hamar megérkezek a következő célponthoz. A térképen „Pléhkrisztus”-ként jelölik a helyet. 
„Az újhartyáni Lautter György és felesége Szaller Erzsébet pótharaszti bérlők állították a feszületet a Nagykőrösi út mellett. Szabályos keresztet faragtak és ónlemezből míves korpuszt, valamint feliratot (INRI) készíttettek, illetve a csapadéktól megvédendő, a kor divatja szerint ugyancsak ónlemez félkörívű díszített takarólemezt helyeztek el rajta, megadva ezzel a jellegzetes sziluettet. A kereszt tövében a fába belevésve az alábbi felirat volt látható: „Isten segídségével készítette Bérlő Lauter György és neje Szaller Erzsébet 1880” A minden erdőjáró ember által ismert „Pléhkrisztus” 1995 tavaszára úgy elkorhadt, hogy kidőlt, igen siralmas látványt nyújtván az arra vetődőnek. A kereszt felújítása és újbóli megáldása 1995. március 07-én történt. Többek szerint az itteni kérések, imádságok meghallgatást nyertek, vagy az ott imádkozók valami jelét kapták az isteni jelenlétnek.”
(forrás: www.nefag.hu )
Apánk így tanította, mikor gyerekek voltunk, és az erdőben tekeregtünk: „A pléhkrisztusnál kanyarodjatok le balra a Nagykőrösi útról, ha a Pusztatemplomhoz akartok menni.” De régen is volt a jótanács…
Itt aztán letértem a turistaútról, egy őserdővel szegélyezett útra. Dél is elmúlt már, így ebédelni szerettem volna.
Behúzódtam hát egy sűrű árnyas részre és elkészítettem és elfogyasztottam szerény, de pompás ebédemet.
Aztán bevetettem magam egy borókás galagonyás, cserjés részbe. Nagyon hangulatos rész ez, régen jártam erre. Langyos tavaszi szellő keverte a virágok illatát a levegőben. Az avarban gyíkok, cickányok, mezei egerek mozgolódtak a lépteimre.
A vízre emlékeztet ez a haszontalan tönkrement itatóvályú is. Ma már nem legeltetnek ezen a környéken sem, és víz sincs, amivel feltölthetnék.
Pedig itt a Duna-völgyi-főcsatorna utolsó szakasza. Valaha víz folyt itt. Folyhatna talán most is…de mégsem. A térképen még kék, valójában már sok évtizede ilyen kifakult, kiszáradt.
Erdész barátommal beszélgettem, és álmodoztunk róla, milyen lenne, ha ez a nagy rét, ami a csatorna mellett van, újra víz alatt lenne. Visszatelepülnének a víz közelségét kedvelő élőlények. Milyen pazar élővilág alakulhatna ki a „mi” kis erdőnkben… Mert most kaszáló ez a nagy felület…
…de a víz nyoma itt is megtalálható még.
Így morfondíroztam, hogy mi lenne ha, hogy is lehetett régen, mi van most. Közben már láttam a távolban a jellegzetes vadkörtefát, amit már messziről megismertem. A műholdas térképen jól látszik a vár egykori körvonala. Itt van az utolsó megállóm. Egykoron Árpád- kori földvár állott itt.
A vadkörtefán lévő kis lesre, pár éve még felmásztam, de már akkor is rozoga volt. Ma életveszélyes, talán inkább el kellene bontani teljesen.
Azt hittem ez lesz az utolsó időutazós elmélkedésem, mikor is… mikor is haza indultam, és ráléptem a Nagykőrösi útra. Mint fentebb írtam, kedvelt kereskedelmi út volt ez pár száz évvel ezelőtt. 
Elképzeltem, ahogy hajtják a marhákat, csaholnak a terelőkutyák, zörögnek az ökrös szekerek, amin a sok árut utaztatják keresztül az vidéken. Aztán estére megállnak pihenni egy rég elfeledett település határán. Megitatják, megetetik az állatokat, elmondanak egy imádságot a templomban, majd este a tábortűz mellett vacsorázva, latolgatják a kereskedők a várható bevételeket. Megbeszélik, mire költik majd a bevételt, és azt majd hol, milyen haszonnal adják tovább.
Így haladtam az utamon, ilyen gondolatok között. Szinte hallottam az ökrös szekerek zaját. Meg hallottam, amint orosz harci járművek csikorogva-nyikorogva nyomulnak át az erdőn. Gyerekkoromban még működött az orosz laktanya, és a hadsereg is használta ezt az utat. Talán gyakorlatoztak, talán csak praktikusabb volt nekik ezeken a földutakon haladni, nem tudom. De többször is találkoztunk katonai járműkonvojokkal itt.
A második leágazásnál jobbra fordultam, és megint csak víz nyomaira bukkantam. 
No, megint nem közvetlenül, hanem közvetetten sajnos. A hely, amin áthaladtam, a teknős lapos nevet kapta a néptől. Nyilván ki lehet találni miért. Hajdanában itt is bőséges víz volt. Most csak homok. De nem kell nagyon letérni az útról, hogy felfedezzük a hajdan vizes élőhely utolsó maradványait.
Itt ért véget az én „időutazásom”. Egyszerű erdei sétának indult, de ezen a rövid úton is, lépten-nyomon izgalmas történelmi helyekre bukkantam. Persze, környékbéli révén, könnyű dolgom van, mert innen-onnan hallottam már ezt-azt, mesélték a nagyszülők, a szülők, barátok, hozzáértő ismerősök. Nekem csak utána kellett még egy kicsit olvasnom és leírnom. Szerencsére a www.nefag.hu oldalon rengeteg részletes információt találtam, amiket fentebb beillesztettem a pontosság kedvéért. Remélem kedvet csináltam ezzel az írással, talán más is nekiindul, hogy nekivágjon egy ilyen kis időutazásnak. Ha nem itt a Pótharaszti erdőben, akkor saját vidékét körbejárva.
