Egy olyan eszközt szeretnék most bemutatni, ami nem is praktikumával, hanem inkább a hozzá kötődő emlékeimmel vívta ki magának azt, hogy még mindig a túrafelszereléseim között van. Persze már nem használom, de sajnálom kidobni.Szóval most nem is magát az eszközt emelném ki, hanem inkább többet írnék a hozzá kapcsolódó történetről.

A történet 1990-es évek környékén indul, mikor még létezett a sorkatonai szolgálat Magyarországon. Tomi barátom, a Szolnoki laktanyában katonáskodott, Furkó Kálmán ezredes úr kezei alatt keményedett, mint mélységi felderítő.
Ha néha-néha hazalátogatott, sok mindent mesélt lelkesen az ottani életről, olyan dolgokról, ami nekünk addig ismeretlen volt. Ez az ismeretlen a katonai túlélés volt. Nagyon sok minden tetszett ezekből az elbeszélésekből, olyan dolgok, eszközök, amikről úgy gondoltuk, hogy a harctérről simán átemelhető a hétköznapi túrázás színterére is.(Át is emeltük.) Ezeket a dolgokat, manapság divatosan bushcraftnak nevezték el, pedig csak egyszerűen természetjárás közben az erdő-mező adta lehetőségek kiaknázása, felhasználása saját célra. Úgy, mint menedék építés növényekből, különböző tereptárgyakból, kidőlt fákból, növények gyökerek ismerete fogyasztása, eszközök készítése a terepen fellelhető tárgyakból és azok helyes használata. Mikor aztán Tomi leszerelt, újból összejártunk természetesen, és hosszú évekig rengeteget túráztunk. Volt, hogy hetente jártunk a Börzsönybe, a Mátrába, a környékbeli erdőkbe vagy kerékpároztunk itthon és külföldön. Eddig nem nagyon használtunk olyan felszerelést, ami ételeink melegítésére szolgált volna. Meg voltunk az előre elkészített szendvicsekkel, és a szabadtűzön készített ételekkel. De persze akkoriban vidékiek lévén, meg a korra jellemzően, itthon nem voltak túrafelszerelést árusító üzletek, illetve nem ismertük őket. (A Mountex, az első nagy túrabolt is ebben az időben nyitott) Aztán ezekből az elbeszélésekből került szem elé a honvédségi denaturáltszeszes konzervmelegítő, amiről el tudtuk képzelni, hogy megfelelő lesz ételmelegítés céljára. Tehát felutaztunk Budapestre, kerestünk egy katonai használt dolgokat árusító üzletet, és beszereztünk pár dolgot. Ha jól emlékszem, akkor egy amerikai katonai kulacsot, bundás belsős huzattal, egy amerikai „pipa” alakú lámpát színszűrőkkel, és ezt a konzervmelegítőt, utóbbit mintegy 320 forint körül összegért… Kezünkbe volt tehát a meleg étkezés kulcsa.

A melegítő eszköz egy 9 cm átmérőjű kb. 3 cm vastag 150 grammos fém doboz, rajta rászorítva egy lemez alkatrésszel.Használat előtt a fémlemezt le kell szedni a dobozról, hogy hozzáférjünk a melegítő többi részéhez.Ez a kis fémlemez, valamiért nem illeszkedett pontosan a konzervdoboz méretéhez. Ennek okait a lentebb leírt méretezés miatt képzelem pontatlannak. (hadi méret)A doboz tetejét letekerve, ez a látvány tárul elénk. A doboz alsó részét lefedi egy gumi korong tömítés, ami arra hivatott, hogy elrakásnál, az esetleges benne maradt üzemanyag, vagy csak annak a büdös kellemetlen szaga, ne jusson ki a dobozból a hátizsákba. Erre ez a megoldás alkalmatlan, soha nem tömített olyan jól, hogy ne lett volna büdös a hátizsákban.A gumi fedél alatt pedig maga az égéstér található, benne jóféle rákkeltő azbeszt porral. Ezt Tomi később szintén „egészséges” azbeszt zsinórral bélelte ki úgy, hogy szorosan beletekert jó sok zsinórt. Így stabilabb volt a folyadékot felszívó anyag. Ez az azbeszt por ugyanis ha száraz volt éppen, akkor kinyitáskor finom por formájában „kényeztette” szervezetünket.Erre az azbesztre kellett rálocsolni a denaturált szeszt. Ezt akkoriban én egy samponos műanyag flakonban hordtam. Neem….nem, „aluminium fuel bottle” nem volt még akkor.
Ha eddig megvoltunk, akkor a kis lemezt, amit először levettünk a dobozról, most megfordítva rá kellett tenni a doboz alsó részére, értelemszerűen, amiben a tüzelőanyaggal átitatott azbeszt volt. A lemezen lévő peremekkel nagyon passzosan lehetett a két alkatrészt illeszteni, ezzel soha nem volt gond, hogy mondjuk leesett volna, vagy elmozdult volna. Sőt… de erről később.Aztán mikor mindennel elkészültünk, jöhetett a begyújtás. Nem, nem szikravetővel. Hol volt még akkor ilyesmi. Habár a ’80-as években apámtól kaptam én egy hüvelykujjnyi ferrocérum rudat, mert akkoriban olyannal gyújtották be a lánghegesztő készülékek gázkeverékét. De akkoriban nem kínlódtunk ilyesmivel hogy szikra, gyantásfa, éleszték vagy tollaság.(Utóbbira még soha nem volt szükségem.) A dohányboltban lehetett venni vízálló gyufát, ezt hordtuk magunkkal vészesetre. Meg öngyújtót.

Na, szóval mikor begyújtottuk a készüléket, akkor mehetett rá a kinyitott állapotú babkonzerv.(Aminek az átmérője egyébként, valamilyen lőszer mérete volt, hiszen köztudott volt, hogy bizonyos gyárakat hadiüzemmé lehetett alakítani rövid időn belül.)   Vagy ami szem szájnak ingere, az akkor 4-5 választható Globus termékből. Nem túl jól illeszkedett a konzervdoboz alja a kis tartó lemezkére, el-elcsúszkált rajta, de azért működött.Mivel nem lehetett a lángot szabályozni, az ételt pedig rendesen keverni, mert a konzervdoboz ugye színig volt töltve, a doboz mozgott a tartóján, a láng pedig meg-megégette a kezet, így egyáltalán ne volt praktikus a kis főző doboz. Nem, …akkoriban még nem tellett rozsdamentes Tatonka, meg MSR edényre, (meg nem is lehetett kapni mifelénk) ami igaz, hogy csúszkált volna rajta, és ráncigálni kellett volna hogy ne égjen le egy helyen az étel, ahol éppen éri a láng de legalább nem folyt volna ki a lé a konzervből a főző oldalára, amire szépen rá is égett rendszerint. Hozzájött még, hogy jól el kellett találni a beleöntött tüzelőanyag mennyiségét. Hiszen ha kevés volt, akkor töltögetni kellett utána, ha sok, akkor meg erősebben bűzölgött a hátizsákban.  Ezenfelül nagyon gyenge az ilyen folyékony üzemanyaggal működő kis főzők teljesítménye, ami ha enyhe széllel és/vagy hideggel párosult, gyakran vezetett oda, hogy a türelmetlenség és éhség miatt gyakran ettem langyosan az ételt.(De legalább nem égett le. ) Fogyasztás, szigorúan az akkori divatnak és lehetőségeknek megfelelően, honvédségi hadtápkészlettel, az úgynevezett kanálgéppel.

És mikor kellően felmelegedett az étel, akkor még jött a feketeleves. Ha kész lett az ebéd és levettük, akkor el kellett oltani az égőt. A kis lemez lábacskát le kellett volna venni, de a hőtől gyakran/jellemzően rászorult. Lepöckölni így nem lehetett, csak valamivel megfogni a forró dobozkát, és úgy leszedni a lábat. Párszor kiszóródott az azbesztből. Tomi aztán ezért is csinálta meg más anyagból a belsejét. Az azbesztzsinór az nem esett le fejre fordítva sem, meg több folyadékot magába szívott, ha jól emlékszem.. Érthető talán, hogy nagy megkönnyebbülés volt, mikor meg tudtam venni az első Campingaz gázfőzőmet, egy közepes méretű palackkal. Ma újra reneszánszát élik ezek a folyékony vagy zselés alkoholos denszeszes égők, de én a hátam közepére nem kívánom őket. Semmi előnye számomra a gázzal szemben.

Természetesen rengeteg szép túraélményem kötődik össze ezzel a kis katonai eszközzel. De a szép emlékeket semmiképpen nem a főző használata okozta. 😀   Írhatnék most a sok kilöttyent ételről, az olaszországi kerékpártúrás felhasználásáról, megégett ujjaimról, de ezek már mind-mind más, vidám és szép történetek. Talán majd egyszer megírom, vagy elmesélem egy csillagfényes langyos nyári estén, a tábortűz mellett.