Azt gondolom, hogy a Maremma Nemzeti Parkok nem tartoznak a tipikus olaszországi túracélpontok közé. Főleg nem október végén. Na, mi pont ezért választottuk egy családi túra helyszínéül.A Maremma Nemzeti Park 3 részből áll, a Parco Naturale della Maremma, a Parco Regionale della Sterpaia és a Parco Naturale della Val di Cornia. Mi az első régiót választottuk, mert az alábbi szöveggel kecsegtettek a reklám szórólapok:

„Ez Maremma legismertebb nemzeti parkja, területe több mint 9800 hektár. Lenyűgöző tengerparti tájat kínál strandokkal, sziklákkal és vizes élőhelyekkel, valamint különféle vadon élő állatokkal, köztük vaddisznóval, szarvassal és madarakkal.”

Ez kell nekünk!  És bár nem konkrétan túrázási szándékkal érkeztünk Toszkánába, elhatároztuk, hogy rászánunk egy napot és egy picit megnézzük magunknak ezt a mediterrán természeti közeget.

A nemzeti park fizetős, útvonala válogatja, hogy mennyit kell leperkálni belépéskor.(van ingyenes szakasz is) Mi olyan útvonalat választottunk, amire az volt írva, hogy az egyik legnehezebb, (ha már nem volt rendes felszerelésünk, legalább csapassuk keményen) ennek belépti díja 2025-ben felnőtteknek 10, gyerekeknek 5 € volt két fülenként. Ez az út kecsegtetett a legtöbb látnivalóval, amit egy nap alatt be tudunk járni. Megfogadtuk, hogy csak addig megyünk, ameddig biztonságosnak ítéljük meg a visszajutást is. A jegyeket az Alberese településen található irodában lehet megvásárolni, bármelyik túraútvonalat is választjuk. Aztán innen lehet tovább menni a kiindulópontokra A mi kiindulópontunk a Tenuta Agricola dell’Uccelina nevű helyen volt. Itt parkoltunk le az autóval és indultunk el felfedezni ezt a magával ragadó toszkán vidéket.

Már az út első része is hangulatos volt, hiszen a magunkfajta alföldi ember ritkán sétál olajfa ültetvényen. Egy széles, enyhén emelkedő, murvás út vezetett az erdő széléig.Összességében elmondható, hogy az utak bár egy színnel és számokkal, de jól ki vannak táblázva, a jelölések jól láthatók. Mi a C1-C2 utat jártuk be.Ez egy olyan útvonal, ami az első negyednél kettéválik. Majd az utolsó negyednél újra találkozik a két út. És bár van ajánlás az irányt illetően, de itt az elágazásnál eldönthetjük, hogy jobbra vagy balra megyünk odafelé, visszafelé pedig a másik úton.Mi betartottuk az ajánlást, már csak azért is, mert rögtön az út elején impozáns épületromot tekinthettünk meg.De nem csak az épületrom varázsolt el bennünket, hanem az egész környezet. Én például még nem szüreteltem kaktuszgyümölcsöt, itt meg lehetett. Na persze meg is látszik, hogy inkább a szilvához vagyok szokva, mert rendesen rámarkoltam a gyümölcsre és aki csinált már ilyet, (S. Zoli barátom) az elmesélte, hogy hihetetlenül szúrós apró tüskékkel van tele a gyümölcs is. Na én nem figyeltem Zoli tanmeséjére, így én is, még órák múlva is találtam kis tüskét a kezemben. De láttunk olyan gombát, amilyet én még képről sem eddig. Oké, nem vagyok egy gombaszakértő, de láttam már furcsaságokat. Ennek a gombának a színe ragadott meg nagyon. (Később kiderült, a neve szömörcsög.)De amit még nem említettem, és ez volt a legkellemesebb tapasztalás ezen a napon, az a növényzet. A virágok a másodvirágzásukat élték, a növényzet java örökzöld volt, és a madarak úgy rikácsoltak, hogy ezeknek az élményeknek az összessége olyan érzetet keltett, hogy a tavasz kellős közepébe csöppentünk, így október végén.A Torre Bassa (Bassa torony) után, még mindig egy széles, jól járható úton tudtunk haladni. Az út enyhén emelkedett csak, és ez jó is volt nekünk, mert a túrafutó félcipő nem nyújtotta azt a lépésbiztonságot, mint amit a bakancstól megszoktunk. És azt a komfortot sem. Később aztán az utak kezdtek szűkülni és a terep is kezdett emelkedni. Erre persze számítottunk, hiszen a térképet nézve szépen kirajzolódott az útvonal szintje. Egy nagyon szép pirosas-narancssárgás gubacs méretű golyót találtunk az egyik cserjén. Nem tudtuk, mi lehet, le is fotóztam hátha majd ki tudjuk keresni a neten.Nem kellett keresgélnünk, mert egy információs táblán megtaláltuk a gyümölcsről a leírást, melyből kiderült, hogy ez a Corbezzo (Arbutus Unedo) magyarán a szamócafa gyümölcse. És ehető is. Készítenek belőle lekvárt, likőrt és mézet. Innentől kezdve kerestük és reméltük, hogy találunk majd ehető gyümölcsöket még az utunk során.Érdekessége még a növénynek, hogy örökzöld, és egyszerre hozza a gyümölcsöt a virágzással. Illetve az olasz nemzeti szimbólumként is ismert növény levelei(zöld), virágai(fehér) és termése(piros) együttesen emlékeztetnek az olasz zászló színeire.Hamarosan aztán találtunk is sok cserjét, ami tele volt érett gyümölccsel. Ezekből csemegézve megállapítottuk, hogy valóban emlékeztet az íze a szamócára, mondjuk amikor az még egy kicsit éretlenebb.Néha mikor volt lehetőség, kikandikáltunk a fák közül, pazar toszkán panoráma tárult elénk. Mondanom sem kell, hogy ebben a tavasz illatú 20 fokos időben teljesen elvarázsolt minket a látvány. Az őszi színeknek még nyoma sincs.Közben elérkeztünk a „Poggio alle sugherine” azaz a paratölgyes domb tetejére. A paratölgy egy mediterrán örökzöld növény, amivel természetesen az egész nemzeti park tele van. Az utazóknak szánt kiadványokban egyébként mindenhol említik, hogy a park egyik legjobb adottsága, hogy a legtöbb növény örökzöld, így télen is kellemes kirándulásokra adhat okot.A domb tetején egy kilátó található. Ezt mindenképpen ajánlott érinteni a túra során, mert valami eszméletlen szép kilátás tárul a …… Tirrén tengerre. Bár kicsit ellenfényes és párás volt az idő, azt kell, hogy mondjam, ámulatba ejtett minket a látvány.

Jó darabig üldögéltünk a kilátóban, ittunk, ettünk egy kicsit. Megbeszéltük, hogy mennyire hasznos az idén beszerzett Motorola T72-es adóvevő. Péter még jobban bírja a tempót, sokszor előre megy, vagy lemaradozik, vagy csak letér a közös útról körülnézni kicsit. Ilyenkor nagyon jó, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot.Nekünk, idősebbeknek viszont előkerült az elsősegély csomag. Na nem volt nagy baj, de egy Apranax már érett, a fájos térdek könyörögtek érte. 

Az út végpontja, a tengerpart következett. Legalábbis elindultunk az út utolsó szakaszára. Kapkodtuk a fejünket, olyan növényeket láttunk. Ismét ismeretlen gombafélét fotóztam. Egyáltalán nem volt szimpatikus. De nagyon élénk színe és egészen elképesztő alakja volt.Ez a szakasz már korántsem volt olyan egyszerű, mint az eddigi részek. A mediterrán jellegű növényzet sokszor teljesen összezárt. Szerencsére nem volt áthatolhatatlan, sem szúrós vagy ilyesmi, de már nem széles úton mentünk.És a terep is nagyon meredeken vezetett lefelé. Erről nem is készítettem talán képet, hiszen úgysem adja vissza a kép a nehézséget. Ám a kilátás egyik-másik részről továbbra is lenyűgöző volt.Már nem sok volt hátra, pár száz méter, 30-40 perc, hogy elérjük a tengerpartot. Viszont az út sziklás és meredek részen haladt. Volt egy-egy pici kicsúszásunk Ágival, így azonnal döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább az utat, beérjük ennyivel, nem vagyunk megfelelő lábbelivel ellátva. És nem kockáztatunk egy pillanatig sem.Így megint megálltunk egy hosszabb pihenőre, és gyönyörködtünk a tájban. Közben a part felől jött fel egy pár, akikkel beszélgettünk egy kicsit. Elmondták, hogy lent egy keskeny part, nagy szél és nem extra látvány van. Így egy kicsit megnyugodtunk, hogy nem maradtunk le semmiről. Elmondták azt is, hogy ők hegyi vezetők is itt a parkban és hogy a legnehezebb túrát választottuk egyébként. Nem csak azért nem találkoztunk másokkal, mert nincs szezon, hanem ez egy „melós” szakasz és kevesen vágnak bele. Ez viszont motiváló információ volt. Mert egyébként nem volt különösebben megterhelő a túra a végére sem. Mentünk ennél már sokkal keményebbeket is.

A visszafelé útról nem tudok különösebb dolgot írni. Továbbra is érdekességszámba ment számunkra a rengeteg örökzöld növény által biztosított „tavasz van” élmény. Megálltunk még visszafelé is a romoknál, elidőztünk kicsit, nem fogdostuk meg a kaktusz gyümölcsét, hallgattuk a madarak csicsergését…Aztán szépen ráléptünk a kiindulóponthoz visszavezető útra. Ahogy kiértünk az olajfák árnyékából a mezőre, a természet rádobott még egy lapáttal. A mezőn megannyi színes virág ontotta az illatát. Mindent összegezve, nagyon örültünk neki, hogy a „nyaralás” egyik napját erre a túrára szántuk. Jól elfáradtunk, miközben nagyon pompás tájakat láttunk. Aki erre jár, annak mindenképpen ajánlott kiválasztani egy túraútvonalat és kalandozni egy kicsit. Bár azt gondolom, hogy nyáron ez egy kicsit kemény terep lenne 35 fokban. De nyáron nem is megyünk nyaralni, legalább is mi már évek óta nem.