Hogy mégis mi volt a cél? Egyszerű. Kint tölteni egy éjszakát a természetben, hallgatni a nádas hangjait, beszívni a friss levegőt és együtt lenni Péter fiunkkal.Erre most a Farmos melletti Tápió-Hajta Természetvédelmi területen lévő kis házikót jelöltük ki. A környékbeliek csak csónakháznak titulálják. Nincs messze a madárvártától, ahol a lelkes madarászok időről-időre összegyűlnek, hogy megfigyeljék a környék madárpopulációját.

A terület két névadója:

a Hajta patak…..
A Hajta-patak Pest megyében ered, Vácszentlászlótól északnyugati irányban, majd délkelet felé haladva a Tápió-vidék vízrendszerét gazdagítja. A patak és a környező mocsarak (mint a Nagy-nádas) az egykori Ős-Zagyva medrében alakultak ki. A terület kiemelkedő ökológiai jelentőséggel bír, a védett halak túlélését és a vízvisszatartást célzó modern projektek központi helyszíne.

….és a Tápió:
A Tápió (gyakran Tápió-patak) a Zagyva folyó jobb oldali mellékvize Közép-Magyarországon. A vízfolyás hossza körülbelül 59 kilométer, vízgyűjtő területe pedig közel 898 négyzetkilométer.

Az autóval a Bibicfészeki-ág és a Kerektói-ág nevű csatorna találkozásánál, a Farmosi Madárvárta bejáratánál, a Hajta pataktól mindössze 100 méterre parkoltunk le. Itt ezekben az ágakban most volt víz, és ennek nagyon örültünk, hiszen a víz, mint tudjuk, egyre nagyobb kincs a tájban.A kékbegy tanösvényen indultunk neki a kisházig. Nem volt sok cuccunk, hiszen csak délutántól reggelig terveztük az itt tartózkodást, egy könnyű kis meleg vacsorával megfűszerezve. Az egyetlen extra a két tábori ágy volt, mert a kisház betonpadlóját nem szerettük volna fekvésre használni. A kis önfelszívós matracok, meg egyéb polifoamok meg csak kényszermegoldásnak jók. És persze egy ilyen tábori ágy nem jelent nagy súlyt azon a pár száz méteren, ami a kisházig vezet.A házikó már messziről látszott, mert ugyan nem olyan magas, de itt a végtelen nádasok nem takarják el úgy, mint ha egy erdei lak lenne, fákkal körbevéve. Hamar kirajzolódott a nádfedeles, fehér falú épület.

Madarak zajától hangos nádason értük el a kis hidat, ami a Hajta patakon átvisz. Őszintén szólva meg sem néztük, hogy volt-e most a patakban víz. Ezt nagyon sajnálom, mert pár év múlva olvasva majd ezt az írást, talán érdekes lehet a mostani meg majd az akkori különbség e tájon.Hogy miért ezt a helyet választottuk? A válasz nagyon sokrétű. Egyrészt nagyon szeretjük ezt a környéket. Írtam is róla már cikket, talán nem is egyet. Itt olvashatod el, ha érdekel. Jók a hegyek is, ahol kiköpheti az ember a tüdejét, meg nem lát el a fáktól legtöbbször csak néhány métert. De ez, ez az alföldi táj, a végeláthatatlan nádasokkal egészen más élmény. Volt hogy azt írtam valahol, (volt aki megbotránkozott ezen) hogy itt van az élet az alföldön, nem fent a hegyeken. És ezt tartom is. A hegyekben az ember sokszor örül, ha lát egy szebb, vagy nagyobb madarat, vagy egy nagyvadat elillanni a látómezőn. De itt, a nádasok rengetegében a hatalmas mezőkön ez egészen más. Az apró rovaroktól kezdve, a különböző csúszó-mászókig, a halakon-rákféléken át, az apróvadaktól egészen a nagyvadakig, minden megtalálható. És ez hatalmas élményt tud nyújtani. Nem beszélve az egészen elképesztő növényvilágról. Mert ahol víz van, ott van az élet!Ha már a hegyekről volt szó. Innen, már egészen karakteresen látható a Mátra elegáns vonulata. Légvonalban csak ötven kilométer van a két hely között. És mivel semmi nincs a szem útjában, hát bármikor megcsodálhatjuk. Távcső nélkül is jól kivehető a Kékes-tetői adótorony sziluettje.De azért mégiscsak megakad valamin az ember szeme, amint átér a kis hídon, ami átível az öreg Hajtán. Hisz ott virít maga a cél, a pofás is házikó, ahol majd az éjszakát töltjük el.Még néhány perc, és ott álltunk a ház előtt. Puritán, nádfedeles házikó, belül gyakorlatilag nincs semmi, de még így is örülne neki a hazai természetjáró, ha ilyenekből lenne sok. Sokkal több, mint amennyi most van. És persze mi is örültünk neki. Annak már nem, hogy azért már lassan kezdik szétbontani a kiilleszkedő embertársaink. Még gyorsan megemlíteném, hogy mielőtt birtokba vettük volna egy éjszakára a kisházat, felhívtuk Balázs barátunkat, a Farmosi Koshalmi Őshonos állatpark tulajdonosát, hogy mi a hivatalos eljárás ilyenekor. Ő megadta a helyi Természetvédelmi őr telefonszámát, aki nagyon barátságosan fogadta a kérésünket, és biztosított róla, hogy senki nem fog zaklatni minket az őrszolgálat tagjai közül. Így nyugodtan toppantunk be a ház ajtaján, és helyeztük el azonnal a két ágyat a kiválasztott helyre.Ezután kiültünk a ház lépcsőjére, és a ragadozómadarak esti vadászatát néztük sokáig. Szúnyog szerencsére nem volt, mert gyenge szél fújt, ezért nem jöttek. Péter kést ragadott és nádat darabolt, meg ügyességi gyakorlatokat végzett a késsel. Nádsíp végül is nem készült, nem járt sikerrel. Na nem baj, majd legközelebb.Az én fejemben meg, ahogy ott ültünk csendben, hallgattuk a természet hangjait, a tücskök ciripelését, a fecskék csacsogását, egy gondolat járt. Egy gondolat, amin tűnődtem sokáig, hogy megosszam-e itt a sorok között. És úgy döntöttem, megosztom. Rövid kis történet, a minap olvastam, és közel áll az én hozzáállásomhoz természetjárás témában. Előtte még megmutatom milyen a kilátás a kisház ajtajából belülről kifelé nézve.Tehát a gondolatok, amiket ígértem:
 Egy teljesítménytúra élményeit írta le a férfi egyik blogon. Leírta, hogyan küzdött, és elérte amit szeretett volna, teljesítette a kihívást. Aztán feltette magának a kérdést:
-Ez az én utam? Mikor vált a természet szeretete teljesítménykényszerré?
És ez egy nagyon jó gondolat, ez az a rész, ami gondolkodóba ejtett engem is. Persze mindenkinek megvan, hogy hol húzza meg magának a határokat, hogyan járja a természetet. Egy alkalommal azt is leírtam, hogy a teljesítménytúrázókat, meg az „ultralájt” túrázókat nem is sorolnám klasszikus értelemben természetjáróknak. Mert ott már nagy valószínűséggel átbillen a dolog a teljesítménykényszerbe. Ilyenkor mindig az a válasz, hogy de hát sokkal többet tudunk menni kisebb, könnyebb cuccal. De többet is lát az ilyen ember, többet él meg? Vagy csak átrohan az erdőn-mezőn, és megvan a sportteljesítmény? Mikor merül el úgy igazán a természetben, hátradőlve, maga mögött hagyva a napi gondokat, lelassulva? Nyilván vannak átmenetek, és mint írtam ki így, ki úgy. 

Nekem – úgy érzem – nem hajlott át soha a természet szeretete teljesítménykényszerbe. (Lehet, hogy mindenki így gondolja…)

Szóval ott ücsörögtünk a bejárat lépcsőjén, és figyeltük, átéltük a természet minden rezdülését. Gyenge szél fújt, az idő kezdett lehűlni, a fecskék is elcsendesedtek, és szépen lassan elindult a nap is, hogy majd néhány perc múlva alábukjon a horizonton, közben a nappal olyan nagy ricsajt keltő madarak átadják a helyüket éjszakai társaiknak.A tető alatt fészkelő fecskékkel együtt mi is behúzódtunk a házba, meggyújtottuk a lámpákat, és lassan nekikészültünk a vacsora elkészítésének.A kedvenc Primus gázlámpám adta a fő fényforrást. Évek óta használom, nagyon kedvelem, egy ekkora helyet teljesen jól be tud világítani ha kell.De elhoztam a másik nagy-nagy kedvencemet, amit nem olyan rég kaptam egy Svédországban élő magyar barátomtól. Ez a Trangia gyertyalámpa, egy nagyon nehezen beszerezhető, ritka darab, amit mindig nagy szeretettel állítok munkába. Ma ez adta az éjjeli fényt. Mikor a Primust már lekapcsoltam, akkor begyújtottam a lámpában a mécsest. Igazán meleg, otthonos fénnyel árasztotta el a teret. Na jó, az „árasztotta” az úgy nézett ki, hogy halványan bevilágította a teret úgy, hogy mindent láttunk, ha ki akartunk menni mondjuk egészségügyi sétára, de nem volt bántó a fénye.A vacsora könnyű menü volt. Virslit főztünk, mustárral, friss kenyérrel tálalva. A Trangia Triangle készlettel készültem, és a kis szögletes aludobozban főztünk. Ebbe kényelmesebben elférnek a virslik, és alulra lehet tenni egy rácsot, aminek az eredménye, hogy nagyon kevés víz kell az edénybe, és gyakorlatilag párolódik az étel (jelen esetben a virsli) Előnye, hogy nagyon kevés víz kell, ízletesebb marad a virsli, és nem bugyog ki a forró víz.Vacsora után beszélgettünk még egy keveset, de Péter nagyon hamar kidőlt és elaludt. Én meg szokás szerint nem tudtam elaludni, és egész éjjel rosszul is aludtam. Hiába, függőágyhoz vagyok szokva, annak minden királyi kényelmével, komfortjával. Jó ez a tábori ágy, de meg sem közelíti a függőágy kényelmét.

Éjjel tíz fok körül volt a hőmérséklet, egy bő 25 évvel ezelőtt vásárolt Salewa hálózsákban voltam, ami a mai napig kitűnően teszi a dolgát. Nagyjából ezidőtájt kezdtem el kevesebb, de jobb minőségű dolgokat vásárolni a természetjáráshoz. Ez a hálózsák is már ennek az eredménye. Aztán reggel lett. Tudtuk, hogy a reggelit már hazafelé útközben szerezzük be, és utána elmegyünk Balázsékhoz, a Koshalmi Öshonos Állatotthonba. A harmatos fűben elindultunk kifelé a nádasból, magunk mögött hagyva ezt a hangulatos kis házikót.Beköszöntünk az állatotthonba, megnéztük az állatokat. Itt még volt szerencsénk megetetni a szamarat, meg a pónilovat, meg egy jót beszéltünk barátainkkal, Balázzsal meg Angélával, a hely két tulajdonosával. 

És hogy teljesült-e a cél? Azt hiszem, igen. Friss gondolatokkal, friss élményekkel telt el ez a rövid idő. Nem, nem volt nagy teljesítmény, nagy táv, nagy magasság. Csak a nagyon közeli természet, a jó beszélgetések, a nagy csendek.