Ki tudja, mi minden fér majd bele a 2017-es évbe. Ezért úgy gondoltam, hogy az év első reggelijét, január elsején, már a sűrűben fogom elfogyasztani.
Jó korán keltem, hétkor már kint voltam a parkolóban, ahonnan szűk három kilométer a táborhely, ahová legtöbbször kimegyek. Sötét is volt, meg köd is, mégsem mondhatnám, hogy nem volt szép odakint. Az erdő sejtelmesen hívogatott, és én mentem is. Az odavezető út sokszor, saras, poros, de most a -10 fokban, kővé dermedve kopogott az út a bakancsom talpa alatt. A selyemkóró, aminek virágja ősztől kiváló élesztéket kínál tűzrakáshoz, most csonttá fagyva lógatta fejét. Néha meg-megálltam, és hallottam, amire számítottam ma reggel. A csend hallatszott. Nyugtató, békés csend. Nem hallatszott a közeli települések zaja, nem suhant repülőgép felettem, az állatok is békések voltak. Időnként, ha megálltam, kis madarak szárnya surrogott az út széli bozótosban, ahogy egyik cserjéről a másikra röppentek át. De ezen kívül semmi. Kristálytiszta levegőt lélegeztem be. Szélcsend.Egy kávét szerettem volna főzni, és elfogyasztani néhány otthonról hozott kekszet. Ennyi volt most csak a vágyam. Mikor kiértem, lefaragtam egy kis forgácsot a tűzrakó hely közepében egy darab gyantásfából. Beszívtam az illatát. Ebben a hideg időben még markánsabb volt a gyanta illata, mint egyébként. Az ősszel odakészített száraz akácból vágtam egy kis gyújtóst, és élvezettel hallgattam a szikravető sercenése utáni, első kis lángocskák pattogó hangját. Hamar lett elegendő tűz a forró vízhez. Szépen száll a füst ilyen hideg időben, merengtem. Miközben már ebből a füstből szippantottam be egy-egy slukkot, eszembe jutott, hogy készítek egy fotót, azokról a tárgyakról, amelyek oly sokszor – sőt szinte mindig – elkísérnek erdei sétáimon, kirándulásaimon, vízi túráimon. Időközben a vízforralóból özönlő forró gőz jelezte, hogy le kéne vennem a tűzről a kannát, mer forróbb már nem lesz. Az otthonról hozott fahéjas sütemény íze erőteljesen aktivizálta az ízlelőszerveimet. A kesernyés kávé nem rontott az élményen…sőt! Mindeközben azon törtem a fejem, hogy 2017-ben, milyen cikkekkel, élményekkel, ajándékokkal örvendeztethetem majd meg az Alaptábor hűséges olvasóit. Az már biztos, hogy hamarosan egészen egyedi módszerrel készített tárgyat szeretnék bemutatni majd. Lesz természetesen játék, nyeremények, szép fotók, élménybeszámolók. Tehát továbbra is érdemes lesz bekukkantani az Alaptábor-ba. Ezzel a pár sorral szeretnék minden kedves olvasómnak, egészségben, békességben, boldogságban gazdag 2017-es esztendőt kívánni. Kívánom, hogy mindannyian annyit legyetek kint a természetben, amennyit csak szeretnétek!
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Az odavezető út sokszor, saras, poros, de most a -10 fokban, kővé dermedve kopogott az út a bakancsom talpa alatt.
A selyemkóró, aminek virágja ősztől kiváló élesztéket kínál tűzrakáshoz, most csonttá fagyva lógatta fejét.
Néha meg-megálltam, és hallottam, amire számítottam ma reggel. A csend hallatszott. Nyugtató, békés csend. Nem hallatszott a közeli települések zaja, nem suhant repülőgép felettem, az állatok is békések voltak. Időnként, ha megálltam, kis madarak szárnya surrogott az út széli bozótosban, ahogy egyik cserjéről a másikra röppentek át. De ezen kívül semmi. Kristálytiszta levegőt lélegeztem be. Szélcsend.
Egy kávét szerettem volna főzni, és elfogyasztani néhány otthonról hozott kekszet. Ennyi volt most csak a vágyam. Mikor kiértem, lefaragtam egy kis forgácsot a tűzrakó hely közepében egy darab gyantásfából. Beszívtam az illatát. Ebben a hideg időben még markánsabb volt a gyanta illata, mint egyébként. Az ősszel odakészített száraz akácból vágtam egy kis gyújtóst, és élvezettel hallgattam a szikravető sercenése utáni, első kis lángocskák pattogó hangját. Hamar lett elegendő tűz a forró vízhez. Szépen száll a füst ilyen hideg időben, merengtem. Miközben már ebből a füstből szippantottam be egy-egy slukkot, eszembe jutott, hogy készítek egy fotót, azokról a tárgyakról, amelyek oly sokszor – sőt szinte mindig – elkísérnek erdei sétáimon, kirándulásaimon, vízi túráimon.
Időközben a vízforralóból özönlő forró gőz jelezte, hogy le kéne vennem a tűzről a kannát, mer forróbb már nem lesz. Az otthonról hozott fahéjas sütemény íze erőteljesen aktivizálta az ízlelőszerveimet. A kesernyés kávé nem rontott az élményen…sőt! Mindeközben azon törtem a fejem, hogy 2017-ben, milyen cikkekkel, élményekkel, ajándékokkal örvendeztethetem majd meg az Alaptábor hűséges olvasóit. Az már biztos, hogy hamarosan egészen egyedi módszerrel készített tárgyat szeretnék bemutatni majd. Lesz természetesen játék, nyeremények, szép fotók, élménybeszámolók.
Tehát továbbra is érdemes lesz bekukkantani az Alaptábor-ba.
Ezzel a pár sorral szeretnék minden kedves olvasómnak, egészségben, békességben, boldogságban gazdag 2017-es esztendőt kívánni. Kívánom, hogy mindannyian annyit legyetek kint a természetben, amennyit csak szeretnétek!
