Bizony jó régen volt, hogy a Zöld-tónál jártam. A Magas-Tátrában. Azt hiszem ez volt az első hely ott, amit bejártam. Ez úgy 20 éve lehetett. Most ismét ellátogattam oda, de már családostól.Egy szombati napot választottunk ki indulásnak, mert sajnos így adta ki. Hogy miért sajnos? Mert igen népszerű hely a Zöld-tó, könnyű megközelíteni és nagyon szép is. Épp ezért sok emberre számítottunk. De ezzel ellentétben, még többen voltunk, mint gondoltuk. Azonban 10 éves fiunkkal első magashegyi túrának ez így pont megfelelt. Láttunk ugyan családokat egészen kis babákkal, meg gyerekekkel szenvedni, de mi soha nem gondoltuk, hogy egy kis gyereknek ez élmény lehet. Főleg nem maradandó élmény. Így hát mi inkább azt a 8 órát – ami oda-vissza a Tátra – a gyerekre szántuk.
No, ennyit az utazási szokásainkról. Vágjunk bele!
Előző napon a Szlovák Paradicsomban, a Hernád áttörés egy részét jártuk be. Korán végeztünk a nem túl megerőltető túrával, így a mai napon frissen, ám sajnos nem túl korán indultunk neki. Tatranské Matriale településnél tettük le az autót. Egy fentebb lévő parkolót szemeltünk ki, hogy egyből a sárga jelzésen induljunk, de olyan későn érkeztünk, hogy a parkoló zsúfolásig megtelt. Szóval ide visszajöttünk, és leparkoltunk. A parkolási díj 15€. Ha elkéred a számlát, akkor a Nemzeti Parkot támogatod, ha nem, akkor egy szlovák családot. Nem erőltetik, maguktól nem adnak számlát a parkolóőrök.
Elindultunk tehát a kék jelzésen, majd az belefolyik a sárgába, hiszen az a jó nekünk. Pompás langyos idő volt, verőfényes napsütéssel, kellemes erdei úttal. Árnyas aranyló lombkoronák alatt, illatozó fenyvesek között sétáltunk kényelmes tempóban. Három óra húsz perc és már fent is vagyunk a tónál. Hajrá!
A kezdeti erdei út szép lassan átváltott abba a jó kis bokaforgató, köves kavicsos jellegzetes tátrai útba.
Oldalra kinézve láttunk már egy-egy hatalmas csúcsot és ez azt hiszem igencsak inspirált minket, hogy szedjük a lábunkat, mert lesz ennél még nagyobb, szebb látvány is.
Rövid időn belül már csak fenyvesek vettek körül minket, és a kövek az úton egyre nagyobbak lettek. Ez már nem volt bokaforgató, sőt igazából izgalmas volt ez a látvány nekünk, alföldieknek. 😊
A kék és a sárga jelzés, itt még mindig együtt futott. Nem igazán lehet eltévedni itt, vagy letérni az útról, hiszen nincs is nagyon hová. De azért következetesen kifestik a jelzéseket.
Ha közel kerültünk a Fehér-patakhoz, nem mulasztottuk el, hogy a lehető legközelebb menjünk, és nézzük a dermesztően hideg víz szilaj robogását lefelé a völgybe.
Elértük a kereszteződést, ahol a kéktől elválik a sárga. Mi az utóbbin haladtunk tovább. Innen még bő két óra az út felfelé, ha nincs semmi különleges akadály. Ha nincs… de volt. Erről majd később.
Az első kisebb jeges tócsánál még vicceskedtünk, hogy itt bizony már mindjárt tél lesz… Ha lenéztünk a völgyekbe, ahová nem sütött be a nap, minden vastagon deres volt. És elkezdett gyorsan hűlni a levegő. Az ing már nem volt elég, kabátra váltottam. Volna….ha nem felejtem lent az autóban. Amatőrség. Szerencsére volt egy plusz mellény és egy esőkabát, ez a kettő bőségesen elég volt, igazán komfortosan éreztem benne magam a továbbiakban.
Ezután jött a feketeleves. Az út utolsó negyede teljesen le volt fagyva. Alig volt olyan rész, ahol nem volt vastag jégréteg. Nagyon lassan haladtunk, igyekeztünk a túrabotok segítségét a legjobban kihasználni. Így is volt egy-egy érdekesebb mozdulat a csúszások miatt.
Érdekes volt látni, hogy volt olyan, aki hátihordozóban, babával vette a bátorságot, hogy nekivágjon ennek a résznek. Egyrészt nagyon hideg is volt, másrészt semmi garancia, hogy nem dob az ember egy hátast. Aztán lehet gondolkodni.
Az utat segélyező óriási köveket is vastagon belepte a dér. Jó fotótémát adva. A patak is egyre zordabb arcát mutatta. Szinte látni lehetett, milyen fagyos a víz.
A törpefenyőkön vastagon állt a zúzmara.
Az út menti növények is le voltak fagyva már ezen a szinten. Talán nem is mondtam, de október közepén járunk. De hát ez magashegység.
Már megpillantottuk a Zöld-tavi menedékházat, de még volt hátra pár kanyar. Időben ez még viszonylag sok volt, mert rémes volt a lefagyott turistaúton közlekedni. Úgy, hogy a természetjáró népek, a legbunkóbb modorban közlekedtek. Nem nézték, hogy valaki totyog, mert bizonytalan, vagy nő, vagy idős, mentek, mint a birka. A legtöbb embernek ez nem való.
Végülis pont délben felértünk a turistaházhoz. Irdatlan tömeg volt, hideg, és a hegyek árnyéka takarta be a völgyet. Az előző nap volt egyébként az, amikor még a nap sugarai megcirógatták a turistaházat. A mai napon már egész nap árnyékban maradt, és ez jó sokáig így is lesz most majd.
A tó vastagon, masszívan be volt fagyva. Nem tudom milyen hideg volt, nyilván mínusz pár fok. Nem is sokat maradtunk, mert szerettünk volna szürkület előtt leérni a hegyről. És a jeges utat beleszámítva, bőven túl fogjuk lépni azt az menetidőt, ami a térképen fel van tüntetve.
A hegyről lezúduló vízesések is le voltak már fagyva. Egy srácot megkértem, hogy fotózzon. Egy DSLR gépem volt. Mutatta, hogy ő telefonnal milyen varázslatos képet csinált. Valóban. Egy magazinba illő túlszaturált, túlkompenzált idilli kép volt a telefonon. Csak hát a valóság egészen más volt. Komor, fagyos, dermesztő. De hát ízlések és realitás…. 🙂 Sajnos ma a hegyimentőket is láttuk munka közben.
Délben életét vesztette egy 67 éves lengyel férfi a Magas Tátrában, a Nagy-Morgáshoz (Veľká Svišťovka) közeli Felső-turistaúton (Tatranská magistrála). A férfi elájult, az esést követően feji sérülést szenvedett, és nem mutatott életjeleket. A vele túrázók jelentették az esetet, és megkezdték az újraélesztését. Helikopter szállította kórházba.
Visszafelé kevesebb képet készítettem, hiszen a csúszásveszély az első szakaszon eléggé igénybe vette a figyelmünket. De azért néha egy-egy téma felkeltette az érdeklődésemet. Ezek az elszáradt fenyők, kontrasztosan emelkedtek ki a többi fenyő közül.
De igazán megkapó látvány volt a fenyőfák között átszűrődő délutáni lány napfény. Hozzájön persze ehhez még a fagyos fenyőillatú párás levegő illata. Így kerek a kép.
Kicsivel lejjebb, drámai képet mutatott az erdő. Komoly viharok nyomait hordozta magán a táj.
Amikor tömegről beszéltem, akkor igazán nem túloztam. Ritkán lehetett olyan képet készíteni, amin nem volt ennyi turista. Sokan voltunk a mai napon, az biztos, de hát hétvége van. Ha valaki ide indul, mindenképpen hétköznapi indulást javasolnék, akkor nincs annyira nagy tömeg.
Életemben itt a Tátrában láttam először mérges gombát, jó sok évvel ezelőtt. Most is találtunk párat. Igazán fotogén lények, az biztos.
Aztán ahogy így fotózgattam és beszélgettünk, néztük a nagy hegyet, lassan a mai nap végére is értünk. Már ismét kényelmes „kikövezett” úton jártunk, elmúlt a komor hangulat. Öt óra körül értük el a parkolót, ahol megint szinte tavasz volt a néhány órával ezelőtti állapothoz képest. Kijöttünk a napfényre, az idő is melegebb volt.
Csak mi voltunk fáradtabbak, mint reggel induláskor. Mindenképpen megérte, a kis kellemetlenségek ellenére is. A cél az volt, hogy kényelmesen, viszonylag biztonságos, de izgalmas körülmények között élje át Péter az első magashegyi túráját. Nem szerettük volna elijeszteni, de elbizakodottá sem szeretnénk tenni, mert a hegy kiszámíthatatlan, ezt mindig figyelembe kell venni és észben tartani. A cikkben nem írtam, hogy mit mennyi idő alatt tettünk meg. Azért nem, mert kinek-kinek kitartása, tempója határozza meg ezeket az időket. A térképeken egyébként viszonylag jól van feltüntetve minden menetidő, egy átlagosan edzett felkészült turista számára ez betartható. Ha valaki elsőnek megy a Magas-Tátrába, ezt az utat mindenképpen ajánlom, de talán inkább egy nyári időszakban, mikor több időt lehet szánni rá, hiszen akkor még hosszabbak a nappalok is, és azért kellemesebb az idő is.