Több okból is esedékes volt már ez a túra. Egyrészt, mert az Alaptábor természetjáró Facebook-os csoportban, az év legelején téma volt a Hugó villa. Másrészt, évekkel ezelőtt többször kerestem ezt a helyet, de soha nem bukkantam rá. Talán nem voltam elég kitartó? Na, majd most a cikkből kiderül. Harmadrészt meg, mert annak ellenére hogy február közepe volt, nagyon kellemes idő ígérkezett erre a hétvégére. És ráadásul hetek óta kellemes langyos idő volt, így nem számítottunk már jelentékeny hóra és sárra sem.Na jó, én az olvadó hó miatt nagy sárra számítottam, de végül is még a bakancsaink sem lettek igazán sarasok.
A túrát, elég későn, az indulás előtt néhány nappal tudtam csak meghirdetni az Alaptábor-ban. Ehhez képest, 15 fő gyűlt össze, Diósjenőn, a kemping előtt, a megbeszélt kilenc órára. Javarészt ismertük egymást, de voltak, akik most találkoztak először. Én mondjuk Áronnal csak most találkoztam, viszont azonnal kineveztem önkényesen vezetőnek. Merthogy ők voltak fent év elején a kőfülkénél, a párjával. Így ő tudta az utat, nem kellett keresgélni. Nem vártunk senkire, kilenc után kicsivel, elindultunk a sárga jelzésen. A kemping után a kalandparkkal szemben lévő kis tó vize még be folt fagyva.
Csodálatosan langyos idő volt, egy enyhe kis köd réteg még rátelepedett a tájra, de látható volt, hogy nem tart ki sokáig. Innen egyébként végig a sárga jelzésen haladtunk a cél felé. Időnként keresztezte utunkat a zöld „T”, ami a tanösvényen kalauzolja végig az idelátogató turistákat.
Mivel kisgyerekek is voltak, eléggé lassan haladtunk, de nem is szerettünk volna sietni, mert nem terveztünk nagy távot, így volt idő mindenre. Fotózni, fogócskázni, beszélgetni, relaxálni egy-egy rövid pihenőnél. Így is elég hamar felértünk a Jenői- Závoz nevű helyre. Idáig egyébként autóval is fel lehet jönni.
Itt már zavartalanul sütött a nap. Lenézve a településre, még eltakarta a pára a házakat.
Viszont ha felfelé tekintettünk, balra, akkor a Kő-szirt impozáns látványa tárult elénk.
Emlékeim szerint, régen, a szirt alatt kanyargott a sárga jelzés, ott is van a kis gyalogút.
Mások is tavaszt éreztek, hiszen volt, aki sátorral töltötte itt az éjszakát.
Felkerekedtünk, és tovább indultunk, most lefelé, az út egyetlen jeges részén. Ez egy mélyen fekvő út volt, végig takarásban a melengető naptól. Ez kb. akkora szakasz volt, mint ami a képen látható. Visszafelé viszont „hasznos volt” ez a jeges szakasz…
Elhaladtunk a Kun-forráshoz vezető út mellett. Utólag sajnálom, hogy nem mentem be megnézni milyen állapotban van.
A Kun-réten, már teljesen tavaszias idő fogadott minket. Itt-ott még hófoltok, aminek a gyerekek felettébb örültek, hiszen a városban már rég nincs hó.
De feljebb a réten már zavartalan napsütés, teljesen hómentes talaj volt. Madárcsicsergéssel, napfénnyel, erdő illatú levegővel.
Innen aztán felgyorsultak az események, és olyan hamar felértünk a Kámor tetejére, hogy közben nem is fotóztam. Pedig volt még egy szép rét, a Jászbükki-rét. Mi viszont elbeszélgettük az időt, meg csodáltuk az éledező természetet. Aztán egyszer csak ott álltunk a Kámor barlang bejáratánál. Már ami látszik belőle. Nyilván unatkozó turisták dobálták tele kövekkel, farönkökkel.
Csúcson voltunk tehát, de nem ez volt az úti cél, hanem a Hugó-villa nevű kőfülke. Ehhez még lejjebb kellett ereszkedni egy kicsit a Kámorról. Áron mutatta az utat, mert nincs jelölve térképen, és most még ki sincs járva turisták által, hogy látnánk merre induljunk. Hamarjában a barlangban voltunk, talán száz métert kellett tovább haladni. A kőfülke nem az volt, ami egyből elvarázsol, ehhez hozzájárult sajnos, hogy tele volt szemetelve.
Valaha, a fülke eleje, be volt fedve oszlopokkal, és csak egy ajtónyi nyílás volt rajta. Bizonyára kellemes pihenőt nyújtott egy téli túrán, vagy akár egy forró nyáron hűsölve itt. Hamarjában eltüntettem a szemetet, már nem is bosszankodtam rajta, hogyan került ide, és nem is kerestem az okokat a miértre.
Gyönyörű kilátás esett viszont az alattunk húzódó Nagyoroszi településre.
Mivel ez egy elég árnyékos hűvös hely, így elhatároztuk, hogy a villa feletti szellős, napsütötte erdőben tartjuk meg a pihenőt, és fogyasztjuk el ebédjeinket
Hamarjában tüzet raktunk, mert volt aki melegítős, sütni való ételt hozott.
Príma pihenőidőt töltöttünk itt. Kellemes, fesztelen társalgás következett, felszerelés mustra, ahogy az lenni szokott. Langyos kellemes napsütésben ücsörögtünk, a levegőt harapni lehetett, olyan friss volt. Kicsit körbejártam a területet. Egy nagy lapos kő alatt, geoláda bújt meg. A hely, ideális célpont tehát azoknak is, akik a kincskeresésnek hódolnak.
Amint mindenki megebédelt, és kipihente magát, elindultunk visszafelé. Hiszen ilyenkor azért még rövidebbek a nappalok, és szerettük volna kiélvezni, hogy ilyen kellemes időben koptathatjuk a bakancsainkat. A Kurta-bérc-ről, a térkép által beigért „Szép kilátás” is pazar látványt nyújtott.
A nemrég még nyakunkon ülő tél utolsó és egyben a közelgő tavasz első hírnöke, a hóvirág. Nem sok példányt láttunk belőle, de ez a közelgő évszakváltás csalhatatlan jele.
A Jász-bükki rét a kora délutáni, párás, sejtelmes fényeivel kápráztatott el minket.
Most következett, a már említett „hasznos” útszakasz. Igazából nem is jól fogalmaztam, mert nem az útszakasz volt hasznos, hanem Gyula társunk kis eszköze, amit a bakancsra lehetett szerelni.
Megkezdődött a tesztelés. Kiderült, hogy nagyon hasznos eszköz, mert úgy ment vele a tükörjégen Gyula, mintha aszfaltos úton haladna. Kizárva bármiféle megcsúszást. Könnyű volt felszerelni, és leszerelni. Beváltotta a hozzáfűzött reményeket, ezentúl lehet vinni hosszabb túrákra is.Hamarosan visszaérkeztünk a Závoz-hoz, ahonnan sokkal tisztább kilátás nyílt Diósjenőre, mint reggel. Hiszen a maradék köd már rég felszállt.
Innen már csak mintegy 30 percre volt a kiindulópont. Nem is igyekeztünk. Süttettük magunkat a napon, elfogyasztottuk a maradék nassolnivalókat, beszélgettünk. Mintegy 12 km-t tettünk meg ezen a napon. Nem túl hosszú út, azonban bővelkedik emelkedőkben, így nem a legkönnyebb terep. De a kilátásért, amit több helyen élvezhetünk, mindenképpen megéri meglátogatni a helyet. És azért ahol két négyéves gyerek is bírja a tempót, ott a többi csak kifogás…