„Boldogságot nem lehet vásárolni, de kajakot igen. Az meg már ugyanaz!” Legyen ez a mottója az alábbi beszámolónak.Hogy miért is? Több okból, de ami a legjobban kapcsolódik a fenti mondathoz, az az, hogy Gábor barátom, egy héttel ez előtt a túra előtt vette át a Kajak.Store telephelyén vadonatúj Aquarius Trek kajakját. Már decemberben leelőlegezte, és mondhatom, mindketten nagyon vártuk, (na jó, ő persze jobban!) hogy megérkezzen a szállítmány, és mielőbb vízre tegyük.

Azt már korábban eldöntöttük, hogy a Velencei-tó lesz az első célpont. Tavaly már voltam itt, beszámolót is írtam róla, ami ide kattintva olvasható.
És őszintén szólva, nem voltam annyira elájulva a tótól. De most mégis nagyon vártam, mert azért ketten, két napra, az teljesen más.

A megfeneklett Jess lett volna egyébként az első közös utunk Gáborral és az új kajakjával, de az ekkorra, már rég szelte a habokat a Dunán.  Március utolsó hetének végére kellemes időt jeleztek a szakemberek. Szombat reggel már a Pákozdi Szúnyog-szigeti kikötőben voltunk.Leparkoltunk a nádas mellé és felmértük a terepet.
Olyan tükör víz volt, hogy ha most nem szólok, észre sem lehet venni, hogy az alábbi képet direkt fejjel lefelé illesztettem be ide. 😉 Viszonylag kényelmesen lehet innen beszállni. Nem a vízen, hanem még a parton pakoltunk be.
Rövid idő múlva, a két kajak a vízen ringatózott, bepakolva a kétnapos túrára. Minden itt volt, ami kellett, meg az is, ami nem annyira.Arról, hogy mi minden fér be a Trek gyomrába, már áradoztam Gábornak, és írtam is róla többször, most nem is részletezném. De most sem sikerült telepakolni. Talán majd nyáron, a Duna hazai szakaszára megtelnek a rekeszek…Úgy terveztük, hogy valami klassz helyen éjszakázunk majd a parton. Nem is gondoltuk, hogy ennél sokkal jobban jön össze a dolog. Amint kifutottunk a nyíltabb vízre, egy kissé hullámosabb lett a víztükör, de később kiderült, hogy csak rövid időre. Teljesen szélcsendes derült időben lapátoltuk a vizet. Ha tehettük, inkább bent a nádszigetek között közlekedtünk. Sokkal látványosabb, élménydúsabb, mint kint a nyíltabb vízen. Ilyenkor is nagyon jól jön a kormánylapát a kajakokon, mert könnyebb cikk-cakkozni vele a nádasban, mintha csak lapáttal kormányoznánk.Ahogy kijöttünk a nádasból, balra előttünk, feltűnt Sukoró távoli sziluettje. Meg az, hogy ismét olyan szélcsend van, hogy semmi nem mozdul. Mi sem. A nap már melegen sütött, közel 20 fok volt, szélcsend, és lebegtünk! Hosszú percekig így voltunk, kényelmesen hátra dőlve a Trek foteljeiben, süttettük magunkat.Később ismét a nádasok közt bolyongtunk. Szinte hangtalanul becsorogva néztük, ahogy kisebb-nagyobb madarak jönnek-mennek a növények között. Néhol olyan alacsony volt a víz, hogy sziszegett a hajó alja a talajon. A kilógó nádak, halkan és kíméletesen karcolták a kajak oldalát.Az alábbi kép majdnem jó. Majdnem, mert úgy terveztük, hogy egy harmadik Trek is lesz a képen, Istváné, de sajnos az övé még nem érkezett meg, ezért Ő most nem tudott velünk tartani. De sokszor gondoltunk rá, emlegettük, és odaképzeltük magunk mellé.A Gárdonyi Nautis hotel kis világítótornya mellett elhaladva beszéltük meg, hogy hamarosan megállunk majd egészségügyi szükségleteinket intézni, meg enni valami tízórait, mert már 11 óra volt.Egy vízibicikli kölcsönző mellett szálltunk ki, és tartottunk egy rövid kis „pihenőt”, azért időzőjelben, mert azért nem fáradtunk el ennyi idő alatt. Kiültünk a partra pár percre, ettünk egy csokit, ittunk egy frissítőt és hajrá, indultunk a Velence korzó felé.Kíváncsiak voltunk, mennyire lesznek tolakodók a hattyúk. Ijesztő tud lenni, mikor egy ekkora madár, netán kettő, elkezd rohanni a „vízen” a kajak felé, mert félti a kicsinyeit. Most nem történt semmi ilyen. Mentünk, ki erre, ki arra.Semmi kedvünk nem volt kikötni a korzón, inkább megálltunk lebegni tisztes távolságban, hallgattuk a vurstli erőszakos zaját, valami unalmas egynyári slágert erőltetett. Egy hangosbemondó hangfoszlányait hozta a szél a másik irányból. Tovább álltunk hamar.Egy fotót még készítettem, ami szó szerint visszatükrözi azt, amit láttunk. A kajakok, a jó víz, napsütés… „Mert boldogságot nem lehet venni… ”
És őszintén bevallva, csak úgy magunk közt mondtuk: „ a parton álló emberek meg irigykedve mondják egymásnak: nézd csak, ott van két kajakos! De jó nekik!” J És talán mi ketten még el is hittük, hogy így beszélnek…Már a térképeken megnéztük magunknak a következő célpontot, és egy barátunk is ajánlotta a Velencei-szigetet. Az összes sziget közül, ha jól tudom, csak ezen van némi fa. Márpedig azt szerettünk volna, mert mindketten függőágy rajongók vagyunk. Nagyon bíztunk benne, hogy megfelelő lesz a hely számunkra. Távolról már láttuk, hogy a fákkal nem lesz baj.Közelről meg már az is látszott, hogy a kikötéssel meg a fák megközelítésével sem lesz gond. A függőágyazásban az az egyik jó dolog, hogy nem lényeges a talaj minősége. Lehet egyenetlen, szúrós, nedves, mindegy. De ingoványt, lápot azért nem szerettünk volna. Szóval a kikötésnél volt egy rozzant balesetveszélyes stég, de bentebb már minden rendben volt. Rendes talaj, kisebb facsoport remek függőágyazási lehetőséggel, jó kis sátorhelyek. Pazar. Ilyen klassz helyre nem számítottunk.Ez afféle művésztelep is ám. Sajnos nem fotóztam le a táblát, amin leírták, hogy az itt látható alkotások harmóniában vannak a természettel, és majd szép lassan eggyé is válnak vele. Valami hasonló állt a táblán.
Az alkotások ilyesmik voltak:Volt külön egy kulturált, a helyhez mérten megfelelő WC is. Papírral!Miután körülnéztünk, felhúztuk a függőágyakat, berendezkedtünk.Egy család is kikötött utánunk kenuval. Piknikeztek, aztán tovább álltak. Később fiatal pár szállt ki és barangolta be a szigetet. Aztán késő délután már csak mi maradtunk. Berendezkedve, hátradőlve beszélgetéssel múlattuk az időt. A fák, cserjék már virágoztak, nagy szippantásokkal szívtuk be a balzsamos virágillatú, késő délutáni langyos levegőt.A nap végén eszembe jutott, hogy kedvenc unokahúgom kért tőlem egy képet, amint a tőle ajándékba kapott speciális kés lebeg a vízen. Gyorsan leszaladtam a partra, és elkészítettem a fotót. Meglepett, hogy a Mora Floating vízzel teli tokkal együtt is lebeg a vízen. Időközben a nap is elvégezte a dolgát, és szép lassan alábukott, hogy nekünk legyen mit megörökíteni. Az örökké hálás naplementét. A környékbeli nádasokat meleg, vöröses fény árasztotta el.A horgászok, még ha nem is fogtak ma semmit, boldogok lehettek a szélcsendes, meleg idő miatt, és hogy ez a látvány tárulhatott eléjük a nap végére.A párás levegőn átszűrődő fények, egészen elképesztő tónusokkal bolondítják meg a fotómasina érzékelőlapkájára beeső fényeket.A fák törzsét festette utoljára aranyszínűre a lemenő nap fénye.Mi is nyugovóra tértünk, a pihe-puha függőágyainkban. Én nem tettem fedést, mert csapadékot nem jósoltak napokkal későbbre sem, szóval azzal nem számoltam. Habár tudtuk, hogy reggelre az esti +20 fokból csak fagypont körüli hőmérséklet marad, a páralecsapódás miatt mégsem aggódtam. A hálózsákom szintetikus anyag, ha bevizesedne esetleg, akkor is hőszigetel. (ellenben a pehellyel) Így aztán, mikor már sötét lett, kényelmesen ringatózva, minden irányban gyönyörködhettem a környező települések fényeiben, a Bence-hegyi kivilágított kilátóban, és persze a milliónyi csillag fényében…
Az éjszaka eseménytelenül telt, leszámítva, egy egész hajnalig idegesítően, egyfolytában 5 másodpercenként huhogó baglyot.  De az ember vendégségben ne elégedetlenkedjen, szóval ezt mintha fel sem hoztam volna. 🙂 

Az újonnan beszerzett Decathlonos párnám kitűnően vizsgázott. Megfelelően magas volt, kellően puhára hagytam, és csendes volt. Szemben a zörgős előzővel, ez volt a legfőbb előnye. A függőágyhoz, egy kisebb karabinert is újítottam, ezt is ezen az éjszakán próbáltam ki. Nem kis izgalommal, hiszen a gyártó nem adott meg hozzá szakítószilárdságot. És bár nyilvánvaló volt a méreteiből, hogy el fogja bírni a súlyomat…azért izgalmas volt. (Természetesen csináltam biztosítást, nehogy éjjel a földre huppanjak.)Reggel, már óraátállítás szerint keltünk hét óra magasságában. A hőmérő 3 fokot mutatott. Páralecsapódásnak nyoma sem volt a hálózsákomon. Tökéletes szélcsend, derült ég, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Megreggeliztünk, összecsomagoltunk, és tovább álltunk a szigetről. Misi barátom mondja mindig, „barátom, a vízen mindig más a látvány”. Nos, igen, bentről kifelé nézve hamar elvarázsol a látvány, legyen az akár csak egy templom és tükörképe a vízen.A  Bence-hegy is pazar látvánnyal kápráztat el minket. Tetején az éjjel különböző színekbe öltöztetett kilátóval.Egy kicsit bekeveredtünk a nádasba, így ahhoz hogy újra jó irányba, a Szúnyog sziget felé menjünk, vissza kellett kanyarodnunk, és megkerülni az éjszakai szállást adó szigetünket. Nem bántuk, mert ez is csak élményekkel gazdagított minket. Leleményes művészek, egy óriási halcsontvázat formáztak a sziget melletti alacsony vízben.Amint kiértünk ismét egy nagyobb nyílt vízfelületre, szinte a szavunk is elállt, annyira nyugodt volt a víz. Szó szerint 0 mozgás, tökéletes szélcsend. Nem nagyon tudom ezt leírni, milyen érzés, ezt meg kell élni. Valami hihetetlen nyugodtság szállja meg ilyenkor az embert, …valami boldogság, amit nem lehet venni… ”de kajakot igen”… 🙂 Beeveztünk egy kicsit a kajakos edzőpályára is. Egy-két játékos volt kint, azok is jó távol, így vettük a bátorságot, és egy-két száz métert eveztünk a nádas melletti részén.Nem igazán tudtuk e két nap alatt eldönteni, hogy melyiket szeretjük jobban. A zeg-zugos, susogó nádasokat, tele apró ide-oda repkedő madarakkal?Vagy a nagyobb vízfelületeket? A néha-néha vízből kiugró apró halakkal. A víz alá merülő, majd később jóval távolabb felbukkanó vöcsökkel.Azt gondolom, nem is kell dönteni. Mindkettő óriási élmény, és itt a tavon, úgy váltogathatja az ember, ahogyan csak szeretné. Hiszen ha úgy gondolja, pár perc evezés és már egy teljesen más részen haladhat. Azt hiszem, talán ez adja a Velencei-tó varázsát, kajakozás szempontjából. De legalábbis ez, nagyon élvezhető dolog.