Amikor megvettem a kajakomat, én is azt hittem, hogy a kajakos szezon júniusban kezdődik, és szeptemberben véget is ér. Részemről ez nem így történt, mert 2019 februárjában már kajakoztam, és még november közepén is eveztem egy jót Ráckevén.Szóval pompás idő ígérkezett ezekre a napokra, így elhatároztam, hogy két napon a Hortobágyi Nemzeti Park területén elterülő Tisza-tó területén fogom kavarni a vizet az evezőlapátokkal. Felhívtam Misi barátomat is, aki a Tisza nagy ismerője, hogy lenne-e kedve velem tartani. Nem kellett győzködni…
Csütörtök reggel már a Poroszlói kikötőben voltunk, ahol ez a látvány fogadott.
El voltam varázsolva tőle. Egyébként is szeretem az őszi ködös napokat, de így még nem láttam a tavat. Ezért nem is tétlenkedtünk, hiszen tudtam, hogy ez a reggeli köd nem tart majd soká, hamarosan kitisztul. Én meg szerettem volna minél több fotót készíteni a ködben. Így hát nem telt bele sok idő, és vízen voltak a hajók.
Elindultunk, hogy a Csapói-Holt Tiszán evezve, elérjük a Szilas-fokot, majd onnan tovább haladva, táborhelyet keressünk, az V.-öblítőcsatorna környékén.
A hajókat jól megpakoltuk, vittünk minden földi jót, hiszen ahogy mondani szoktuk, a hajó elbírja. Nyilván kissé jobban merül, és talán lassabb is lesz, de ez minket egyáltalán nem zavart. Kikapcsolódni jöttünk. És ahogy Gábor barátom mondta egyszer a gyors kajakokra: „Hát már pihenni, kikapcsolódni is gyorsan kell?” J Nem, lehet ezt nyugodtan is. A ködből már felsejlettek az őszi színek.
Azonban mikor kiértünk a Poroszlói-medencére, bizony még nem láttuk tisztán a nádasok szélét.
Elértük azt a szigetet, amin a Fattyúszerkő torony van. Első meghatározó élményem a Tisza tónál itt ért. Úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Kihoztak minket egy nagyobb hajóval, amin volt egy nagy kenu is. Kitettek a szigeten a kenuval együtt, aztán pár nap múlva jöttek csak értünk. Óriási és meghatározó élmény volt ez számomra.
A csodálatos madárvilág, a buja növényzet, az érintetlennek tűnő természet, azonnal magával ragadott. Ahogy most elhagytuk ezt a szigetet, és visszanéztem, olyan érzésem volt, mintha egy ismeretlen, távoli szigetet látnék,ahol még őslények élnek, vagy egy letűnt kultúra bölcsője lenne.
Misi barátom épp előttem haladt, és már a nap is megcsillant a vízen. A parton a fák sziluettje egyre határozottabb volt.
Elértük a Szilas fokot. Ez messziről nem nagyon látszik, és bizony közelről sem olyan széles. Ezen kell áthaladni és a Lapos-Morotván haladva a Kozma fok felé venni az irányt.
Nagyon csendes idő volt, a szél is éppen hogy csak lengedezett. A tó jellegzetes illata színültig megtöltötte a tüdőnket. A polárfelső lekerült, mert már a hőmérséklet is 20 fok körül volt. Az ilyen őszi téli túrán számomra a legkellemetlenebb az állandó öltözés és a dupla adag ruha csomagolása. (Kajakozásnál mindig viszünk magunkkal egy komplett garnitúra váltóruhát, ha esetleg borulás lenne.)
A Kozma-foktól, ahová időközben elértünk, már nagyon közel van az V. öblítőcsatorna. Innen már a Sarudi-medencében siklunk kajakjainkkal. Beevezve a vadregényes „csatiba”, már néztük a lehetséges táborhelyet, ahol a délután további részét, és az éjszakát eltöltjük. Nem túl széles és rövid ez a rész, oldalain végig sorakoznak az ősz színeiben ragyogó fák és növények.
A rövid csatorna végén van egy zsilip, a túloldalán már a nagy Tisza hömpölyög. Ki is eveztünk, hogy talán az Aranyosi-szigeten tudunk tanyát verni, de az már foglalt volt.
Így visszacsorogtunk a csati elejére, és a kettétört fánál lévő, táborozásra alkalmas helyen kikötöttünk.
Jellemző az idei hosszú őszre, hogy így október közepén még érett a szeder.
Misi egy diszkrét ponyvát állított, alatta húzta meg magát éjjelre.
Én szokás szerint,….
Száraz fát rengeteget találtunk, így nem okozott gondot a tűzrakás.
Hamarosan már sült is az ebéd. Grill sajt, grill kolbász. Ehhez nem kell nagy tüzet rakni, és hamar meg is van, így nem kell hosszú időt eltölteni a fagyűjtéssel meg a főzőcskézéssel.
Ebéd után kiültem a partra, és csak néztem a vizet, hallgattam a vadlibák ricsajozását és a madarak hangoskodását. Néha egy-egy ladik átjött a csatornán. Horgászok, akik vagy bejöttek a Sarudi- medencébe, vagy kimentek a nagy Tiszára.
Misi barátom eközben kiment a kajakból pergetni, hátha lesz valami kapás, és vacsorára halat eszünk. Sajnos nem sikerült semmit kifogni.
Én kimentem a csatorna Sarudi-medence végébe, hogy megvárjam a naplementét, és próbáljak készíteni pár szép naplementés képet. Kiérve, a nap utolsó sugarai már narancsvörösre festették a parti nádasokat.
A madarak kissé elcsendesedtek. Hallgattam a nád között mozgó állatok neszeit. Figyeltem, hátha lencsevégre tudok kapni valamit, de óvatosak ezek a nyavalyások, nem mutatták meg magukat. Nem úgy, mint Misi, aki végzett a horgászattal, és odasiklott mellém. Na, akkor készítek róla egy fotót. J Mit ne mondjak, jó kis sziluettfotó alany.
Este raktunk egy kis tüzet, csak a hangulat kedvéért, mert sütni-főzni már nem akartunk, hideg nem volt, és fáradtak is voltunk, hamar lefeküdtünk.
Az éjszaka kellemesen langyos volt, és nyugodtan telt el, leszámítva, hogy a vadkacsák egész éjjel rikoltoztak. A reggelinél tervezgettük a napot, meg természetjárós dolgokról beszélgettünk. Annyira belemerültünk, hogy közben Misi teásbögréjének a tetejét beszőtte egy pók. 
Hamarosan bepakoltunk a partra húzott hajókba, és lassan elindultunk visszafelé.
Már nagyon vártam az indulást. Az érzést, mikor a kajak kisiklik a vízre, az alját súroló aljnövényzet surrogás megszűnik, és úgy érzi az ember, mintha súlytalanságba úszna be. Vagy éppen repülne, mint a madarak.
Azt terveztük, hogy megkerülve a Kozma-fokot, és ott visszakanyarodva, megnézzük az Óhalászi-szigeten lévő emlékhelyet. Itt egy település állt, egészen 1876 tavaszáig, mikor is egy nagy árvíznél, a taksonyi gát nem bírta a terhelést, átszakadt, és Óhalásszal együtt több települést, mintegy 1200 házat pusztított el. Ez volt tehát az ára, hogy létrejöjjön ez a csodálatos vadregényes vízivilág. Érdemes utána olvasni a történetnek… Ezen a részen van még talán a legtöbb látható jele, hogy itt valaha szárazföld és erdőség lehetett.
A madármegfigyelő toronyig, ami az emlékhelyhez vezető út kezdetét is jelzi, nem kellett talán fél óránál többet evezni.
Kicsit feljebb, jó táborozó helyeket láttam, habár kicsit magas a part,…..
Fentről a toronyból szép kilátás nyílik a Poroszlói-medencére.
És az amúgy most nem túl látványos szigetre is.
Meg a kis flottánkról is tudtam csinálni egy olyan képet, amin a két hajó együtt látható, madár perspektívából.
A szigetet, a gyalogakác vagy más néven kutyafa uralja. Misi elmondta, hogy régen ebből csinálták azokat a jellegzetes fonott kerítéseket, és a vályogházaknak is egyik fő építőanyaga volt.
Az emlékhelyet pár perc alatt el lehet érni egy kis sétával. Egy kis réten az emlékmű, mellette egy rúdon elnyűtt, gyűrött, összetekeredett, megtépázott szomorú magyar zászló.
Összebarmolt padok, már-már megszokott jelleggel.
És egy információs tábla, amin a sziget rövid története olvasható.
A Fűzfás morotva is tanúbizonyság rá, hogy itt bizony valaha nagy fák adták az életteret az állatoknak. Máshol még nem is láttam ilyen sok kiálló tuskót egy helyen.
Amikor elértük az idefelé úton is látott szigetet, már éhesek voltunk, de így is terveztük, hogy majd itt ebédelünk. A sziget sokkal elhagyatottabb volt, mint akár csak néhány éve. A szélén a vízfelületet, vastagon fedte valami növény maradéka, talán tündérrózsáé, mintha azt láttam volna itt tavasszal virágozni.
Kikötöttünk, a nagyon romos, balesetveszélyes stégnél. Nekünk ugyan megfelelt, de aki utánunk jön, azt óvatosságra intem minden lépésnél.
Megmelegítettük az ebédeket. Itt nem raktunk tüzet. Sem kedvünk nem volt hozzá, meg az időt sem szántuk rá. Meg volt melegítős konzervünk és hozzá eszköz is. Ráadásul ezt a Vango gázfőzőt nem olyan régen vettem, de már megszerettem, mert nagyon hasznos, és praktikus.
Ebéd után bementem, hogy körülnézek a toronyból. De az már nem volt a helyén. Nyom nélkül el lett bontva. Pedig a téli Tisza-tó túránkon, Misi még az aljába állította fel a menedékét. Igaz, az már pár éve volt…
A sziget körüli sirályok, érdekes módon, nem nagyon zavartatták magukat. Így mikor az út utolsó szakaszára indultunk, elég közel engedtek magukhoz, hogy le tudjam fotózni őket.
A két nap utolsó szakasza nagyon nyugodtra sikeredett. A nap szinte forrón sütött, majdhogynem tükör víz volt, csend, nyugalom honolt szerte a vízen.
Én útközben szedegettem néhány sulyom termést mutatóba annak, aki nem ismerné. 
Kellemetlen dolog, hiszen ilyenkor ősszel a termések szép lassan az iszapba süllyednek, hogy majd tavasszal, már az iszapban vagy a tó fenekén szúródjanak bele, a rálépő talpakba. Gyakori baleset ez a tó menti fürdőhelyeken. Ám voltak ínséges idők, mikor az itt élőknek táplálékul szolgált a belőle készített étel. Ide kattintva, olvasható egy nagyon pontos, és bőséges leírás mind a növényről, mind a felhasználásáról.
Aztán kora délután megérkeztünk Poroszlóra. Nagyon kellemes két napot töltöttünk el, kajakozással, fotózással, horgászással. Meg is beszéltük, hogy ha az idén lesz még ilyen kellemes idő, mondjuk novemberben,…akkor talán… Majd megírom! J
