Sándor barátom, az idén legalább tízszer hívott fel, hogy menjek el vele a Börzsönybe túrázni. Sajnos mindig nemet mondtam, mert valami közbejött, és számítottam rá, hogy feladja és nem szól többször. Nem csak azért sajnáltam, mert szeretek túrázni, hanem mert Sanyi alaposan felkészülős típus. Feltérképezi a helyet ahová készül, elolvas, érdeklődik, célirányos, majd ezeket az információkat, tudást, túra közben át is tudja adni. Szóval ott tartottam, hogy Sanyi nem az a „feladós” fajta, így ezen a november végi napon…Ezen a november végi napon nekiindultunk, hogy egy felfedezőtúrát tegyünk a Börzsönyben. Nem nagy távot szerettünk volna megtenni, de már a térképen is látszott, hogy a terep nem lesz könnyed sétagalopp. A cél, a Csepegő-kői barlang, a Kurta-Bérci üreg és Kámori-rókalyuk volt. Ezen kívül, még a Kámort szerettük volna célba venni és a Kőember nevű helyet. Majdnem minden sikerült is.

Jó korán indultunk, ezért 7.30 körül már a diósjenői szabadidőpark parkolójában voltunk. A levelek ropogtak a lábunk alatt, így éreztük, a páracseppeken pedig láttuk, hogy itt bizony még fagypont alatt van a hőmérséklet.A zöld T  jelzésen indultunk útnak, ami egy tanösvény. Pár állomás mellett elhaladtunk, de nem igazán törődtünk az ismeretterjesztő táblákkal. Ahogy a reggeli napfény átsejlett a fák között, láttam, hogy a ködréteg nem túl vastag, és ha felérünk a Závoz nevű helyre, ott biztosan a ködréteg felett leszünk, és az nagyon szép lesz.Azt kell hogy mondjam, nem kellett csalódnunk. A reggeli ködréteg teljesen betakarta az alattunk elterülő települést. Mintha tejszínhabbal burkolta volna be a természet a völgyeket. Néhány magasabb hegy látszott csak ki a fehérségből.A másik irányba tekintve még hegyek sem, csak nagyon távol.A település felett, a hegyek lábánál, a ködréteg sejtelmesen kúszott be a völgyekbe. Felfelé akart törni, de minduntalan megtört a lendület. Egy bizonyos szint fölé érve a semmivé vált.Mikor kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, elindultunk az első állomás felé. Sanyi tudott egy jó helyet a közeli Kő-szirt nevű helyen. Viszonylag hamar odaértünk, de nem veszélytelen a jelöletlen ösvény a hegy oldalában. Viszont odaérve egy remek kilátóhely található, és egy padról kényelmesen lehet gyönyörködni a panorámában. A mi esetünkben az óriási vattacukorban, ami alattunk terült el és szinte az egész tájat lefedte.A magasabb részeken, színpompás erdőfoltokat figyelhettünk meg. Egy-egy szemérmesebb facsoport még az őszi színekben pompázott, a már teljesen meztelenre vetkőzött társai között.Innen tovább indulva egy vékony, nem jelzett ösvényen haladtunk az első úti cél, a Kurta-bérci üregek felé.  A nap melegen sütött, szélcsend volt, csak a levelek surrogása zavarta meg a természet csendjét. Na meg néha Sanyi pszittegő hangja, hiszen ő a madarak nagy rajongója. Ilyenkor kővé dermedtünk, és mutatta az aktuális madárkát, hozzáfűzve persze a nevét és egyéb érdekességeket.Kiértünk a Kun-rétre. Szép nagy tisztás, oldalt vadlessel, lejjebb meg egy kis szaletlivel. Most nem mentünk lejjebb, nem érdekelt minket a pihenőhely.Innen csak egy nagyon kicsit mentünk a sárga jelzésen, hiszen terveink szerint hamarosan letérünk a jelzett útról, majd végül mindenféle útról.Pár perc séta múlva el is hagytuk a jelzett utat, és belevetettük magunkat a sűrű rengetegbe. Előkerült a térkép, és a tájoló is. Hatalmas fák között cserjéseken áthaladva mentünk a Felső-rét irányába. Úgy képzeltük el, hogy majd innen közelítjük meg az üreget.A felső-rétről jól látszott a felettünk magasodó Kámor. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű majd ebből az irányból megközelíteni. Hiszen láttuk a szintvonalakat is,…ha esetleg nem hittünk volna a saját szemünknek. Megálltunk egy kis pihenőre a réten. Előkerültek az innivalók és ettünk egy kis nasit is. Aszalt gyümölcsöt, egy szelet csokit…Rengeteg szedret láttunk, tudtuk, hogy ezt már Tél tábornok fogja elfogyasztani, ilyen, félérett állapotban. Esetleg az erdő lakói csemegéznek majd belőle.Innentől kezdett érdekes lenni a dolog. Ettől kezdve már a fák, cserjék között haladtunk, hihetetlen durva emelkedőn. A nadrágba minduntalan belekapaszkodtak a szedrek indái. A talaj csúszós volt, a levelek alatt meg folyamatosan, meglepetésszerűen voltak a buktatók, kövekből, ágakból. Én egy völgy egyik oldalán, Sanyi a másikon ment. Középen hihetetlen dzsungel. Egyszer csak Sanyi jelezte, hogy figyeljek, mert kiugrasztott egy hatalmas vaddisznót, nehogy keresztezzem az útját. Három másodperc alatt megtaláltam a fát, amire könnyedén felkapaszkodhatok, ha baj lenne. De a forgatókönyv a szokásos volt, mint oly sokszor. A vaddisznó elszelelt, lehetősége szerint. Be kell vallani, hogy mire elértük a Kurta-bérci üreget, alig kaptam levegőt. Ehhez hozzájárult persze az is, hogy rajtam előtte szaladt át a Covid 19 közepes intenzitással, és két hetet otthon tespedtem, amíg teljesen meggyógyultam. És bár már semmi jele nem volt a betegségnek, de mégis…kifulladtam.  Erről a helyről így értékelhető képet sem készítettem. Viszont rengeteg érett szeder volt, és ebből belakmároztam. Nem volt ugyan mézédes, de nagyon finom volt.Amíg én fújtattam, Sanyi előrement és feltérképezte a következő úti célt, a Csepegő-kő nevű helyet. Többször is kereste már, de mivel nem vezet ide út, soha nem járt sikerrel. Nos, ez volt az a nap, amikor meg is találta végre. Ez a Kurta bércitől észak-keletre volt 30-40 méterre. Mire utolértem, már boldogan vizsgálta a nyomokat, a köveket, térképezte a helyet. Nagyon boldog volt, és természetesen én is. Sokkal impozánsabb, szebb hely, mint a jóval ismertebb Hugó-villa, kissé feljebb. Mondjuk meg is szenvedtünk érte. Láttuk hogy valaki tűzrakóhelyet készített, meg fát hordott össze. De ne feledjük: Magyarországon a természetvédelmi törvény erejénél fogva minden barlang ex lege védett természeti érték (azaz az újonnan felfedezett barlangok is automatikusan védetté válnak). Tehát a tűzrakás a barlangokban szigorúan tilos!

„Védett természeti területen lévő erdőben – a kijelölt és a kiépített tűzrakó hely kivételével – tűz gyújtásához a természetvédelmi hatóság engedélye is szükséges.”

Ezen kívül természetesen a firkák a sziklákon is ízléstelenek, igénytelenek és senkit nem is érdekel, hogy Feri vagy Piri itt járt valamikor!
Tudtuk, hogy a pihenő után jóval nehezebb lesz az út, hiszen a cél, hogy feljussunk a felettünk magasodó Kámor oldalán a Hugó-villához. Ez volt a túra legnehezebb része. Hihetetlen emelkedő, úttalan, csúszós, köves, ágas-bogas rész. Sokszor megálltam, fotózás címén.   Gyönyörű gombákat láttam például.De igazából pihegtem. Szedtem magamnak túrabotot, hogy megkönnyítsem a haladásomat. Meg gombát fotóztam. (pihentem )Nagy nehezen felértünk a Hugó-villához. A látvány még mindig gyönyörű volt, mert a köd nem emelkedett feljebb, egész nap megmaradt. És elnézve a közeli Szlovákia felé, pazar panoráma tárult elénk.És akkor rá kellett jönnöm, hogy a mai túra az én hibámból sajnos a végéhez ért. El kell indulnunk visszafelé, a Kőembert már nem tudom bevállalni. Elkapott a HanWag betegség. Sajnos jellemző egy évtizede erre a márkára, hogy ha használja az ember, ha nem, egyszerűen elporlad, leválik a talpa. Nem olcsó termék, ezért ez nagyon kellemetlen dolog. Meg azért is kellemetlen, mert azért még vissza kellene érni vele az autóhoz.Lementünk persze azért még a Hugó-villától pár méterre lévő Kámori rókalyukhoz. Meghallgattam Sanyi előadását a lyuk lehetséges keletkezéséről. Meg arról, hogy ezt is régóta tervezte megkeresni, de nyáron a nagy lombozat miatt soha nem találta meg. Ezért is szerettünk volna egyébként ilyenkor jönni, mikor már a lombkorona lehull a fákról, cserjékről.Felkaptattunk a Kámor csúcsára, megnéztük a kámori barlangot is. Itt Sanyi felhívta a figyelmemet, hogy régen egy vár állott a csúcson. Ezt nem is tudtam, pedig jártam itt párszor. A nyomait meg is mutatta, és valami legendát is említett. Utánajártam itthon, be is ollózom ide. Két történetet teszek közzé.

„A várról számtalan monda, legenda, helyi hagyomány maradt fenn: Az egyik szerint a kámori várnak fényes tornya volt, ami a hajnali nap felkelő sugarait visszatükrözve még a Diósjenői főutcáról is jól látható volt, míg más változat szerint Budáig is ellátszott.

A Kámori várról egy boszorkányhistória is fennmaradt, mely szerint az 1700-as években a község előjáróihoz az a bejelentés érkezett, hogy Kámorban egy boszorkány él. Ott egy kis házikóban éldegélt egy magányos öregasszony, akit senki sem ismert, és ha valaki arra járt akkor beszaladt a házba. Az ügy kivizsgálására küldöttség kerekedett fel. Az anyóka meglátva őket beszaladt a házba. Hiába szólongatták, dörömböltek, senki nem válaszolt. Erre betörtek a házba, azonban senkit sem találtak. Erre felgyújtották a házat és megvárták míg leég. Mikor teljesen leégett találták meg a barlang bejáratát, amelyen át az anyóka elmenekülhetett az égő kunyhóból. „
(forrás:Wikipédia”)

Kissé visszaereszkedtünk a hegycsúcsról, egy pazar kilátással rendelkező, sziklás részig. Sokan csak elmennek mellette, mert pár métert le kell térni az útról. Mi többször is jártunk már itt, tudtuk, hogy páratlan kilátás nyílik az alattunk elterülő völgyre. Mi ezt a kilátást már sokszor láttuk, így ki tudtuk élvezni ezt a ritka lehetőséget, hogy végeláthatatlan felhőtakaró felett, ragyogó kellemes napsütésben ebédelhettünk meg. Gyorsételeket ettünk, Sanyi szendvicsezett én meg smack-et főztem magamnak. Jól esett a forró sós-fűszeres tészta. Meg utána a meleg tea is, és a müzliszelet.„Ha már egyszer elhoztam” felsóhajtással Sanyi is elővette a kis kempingfőzőjét, és készített egy forró teát magának. Nagyon tetszett a főzője. Itthon ritkán látható Var típusú cseh márka. Igazi „retroisztikus” színekben pompázó tokkal hozták forgalomba. Ki tudja mikor… Indulni kellett vissza, hiszen hamar sötétedik november végén a hegyek között. Ki kellett persze találni, hogyan oldjam meg hogy az autóig, ami még bő órányira volt, kibírja a bakancs talpa. Mivel félig volt leszakadva, a következőképpen oldottam meg. Kifűztem a bakit rüsztig, hogy legyen elég cipőfűző. Átszúrtam a bicskámmal a talpat a sarokrésznél.Átdugtam a lyukon egy botot, amibe fúrtam egy lyukat. Ebbe fűztem a cipőfűzőt és áthúztam az ellenkező oldalra. Majd ezt megismételtem a másik oldalról is.A végén így nézett ki a dolog. Bőven maradt még fűző hogy meg tudjam fent rüsztnél kötni. A bokánál mondjuk nem fogott annyira a bakancs, de a talpat odaszorította a felsőrészhez, és a talaj a fűzőt sem dörzsölte szét.Így indultunk el vissza az autóhoz. A délutáni lemenő nap fénye beragyogta a késő őszi erdőt. Alig volt már levél a növényeken. Lassan elértük a ködhatárt. Mesebeli fényeket és színeket produkált a köd és nap együtt.Mire leértünk az autóhoz, az erdő már a komor arcát mutatta. Mélységes csend volt, a szél meg sem mozdult. Hatalmas fenyők, álmos óriásként bámultak le ránk.Eléggé megerőltető túrát tudhatunk magunk mögött. Legalábbis én elfáradtam rendesen. Nem mentünk ugyan kilométerben sokat, de nagyon nehéz terepen, hirtelen, nagy szinteket küzdöttünk le. De megtaláltuk azokat a képződményeket, üregeket, barlangokat, amiket szerettünk volna. Ráadásként kaptuk azt, hogy egész nap a ködréteg felett tudtunk túrázni, ez igazán ritkán adatik meg. Elégedett voltam azért is, hogy végre együtt tudtunk túrázni Sanyival. Nagyon jókat beszélgettünk, sok mindent tanultam tőle. És remélem nekem is sikerült átadni valamicske tudást, a történeteimen keresztül.