Menjünk a Mátrába! – mondtuk ki egy emberként az elmúlt pénteken. Annyira gyorsan jött az elhatározás, hogy előző este még el kellett szaladni venni egy térképet, hogy azért legyen valami a kezünkben.
Később aztán láttuk, hogy valójában csak erre jó a térkép.
És ez sajnos az utóbbi időben többször is volt így. Egyszer leülhetnének már a jelfestők, a turisták meg a térképkészítők. Aztán hátha a térkép meg a jelzés a valóságban egybevágna úgy, hogy ráadásul szép helyeken is vezetne az út. Ez lenne csak a kánaán.

Amint a cím is sugallja, semmi extrát nem szerettünk volna csinálni. Nem akartunk sok kilométert menni, nem akartunk reggeltől estig caplatni, csak eltölteni a családdal az időt a hegyek között és egy kicsit túrázni. Hogy ne kelljen messzire utazni, a célt én határoztam meg, mégpedig a Jobbágyi település felett magasodó Nagy-Hársas-hegyet megcélozva. Tavasszal egy hasonló kúpot, a Világos(Kopasz)-hegyet jártuk be és az is nagyon izgalmas volt.

Reggel bepakoltuk a legszükségesebb dolgokat. Természetesen a kedvenc Trangia főzőszett került be elsőként a hátizsákba. E mellé ugyanis teljesen mindegy, hogy mit rakunk be. Alapanyagokat, félkész vagy kész ételeket, levest, vagy grillezni való dolgokat. Viszont ebben a sorrendben raktunk is be ebédre való dolgokat. Kivéve az alapanyagokat. Most nem akartunk főzni sem.

Reggel nyolc után már le is parkoltunk Jobbágyi település egyik utcájában, a nagy gesztenyefák alatt. Innen indult a túránk. Azért ezt az utat választottam, mert az ígéret (térkép) szerint innen indul egy tanösvény. Valójában semmi nem indul innen, csak egy szinte végig jelzetlen, nagyon nehéz, bokaforgató út egyenesen a hegytetőn lévő kilátóig. Inkább talán vízmosásnak tűnik, de ez az út.Az elején még akadt egy darab jelzés, amiből kisütöttük, hogy ez lenne a (P)iros(T)anösvény. Valójában egészen a hegytetőig semmi nem utal erre. Már csak azért sem, mert ez nem az az út, ami a térképen a település végén balra indul, hanem az, amelyik az utca végén szinte teljesen egyenesen halad. A térkép és a helyszín teljesen mást mutat. Kerestük azt is, de csak körbejártuk a környéket, nincs másik út.Na persze mi nem keseredtünk el, hiszen semmi nem volt tervezve, csak szerettük volna kiélvezni a napot. Péterrel bogarásztunk, növényismereteztünk.Rögtön az út elején áthaladtunk a régi kőbányán is. Természetesen bementünk, és vagy egy órát eltöltöttünk ott. Körbejártuk, megfigyeltük a kövek rétegződését, a különleges képződményeket. Ez nagyon jó része volt a túrának. A 21-es útról sokszor láttam már a helyet, és mindig is izgatott a dolog, hogy ide fel kellene jönni. Hát most itt van.Azért már látszott egyik másik-növényen, hogy hamarosan közeleg az ősz.Más növények még szép színes ruhájukban díszítették az erdőt és a mezőket. Egy alacsony cserjékkel fedett részen haladtunk tovább a kőbányából, fel a csúcs felé. Nagyon meredek, nagyon nehéz út ez, hiszen egyenes vonalban kaptat fel az 509 méter magas csúcsra.Amíg elértük a piros jelzést, addig összesen egy darab hasonló jelzést láttunk, mint az út elején. Nem mintha el lehetett volna tévedni. Nem volt útelágazás a pirosig.Talán egy izzasztó 40 perc telhetett el, mire elértük végre a becsatlakozást a piros jelzésbe. Innen aztán jobbra kellett fordulni, hogy elérjük a geodéziai mérőtornyot a csúcson.Nagyon kellemes szélcsendes idő volt. Ami furcsa volt, hogy madárcsicsergést a nap folyamán szinte egyáltalán nem hallottunk. Szokatlanul csendes volt most az erdő. Ami viszont jó volt, hogy turistákkal sem találkoztunk. Egy csapat ugyan elhaladt mellettünk az ebédnél, de ők a bakancs orrát nézték, észre sem vették hogy 10 méterrel arrébb sütögetünk.
Szóval felértünk a hegytetőre és el is keseredtem, mert a torony ajtaján vaskos rács volt. Szerencsére aztán kiderült, hogy nincs bezárva, és a vaslétrák is biztonságosak, épek voltak.Kifújtuk magunkat, és felmentünk a torony tetejébe. Végig biztonságos, jól járható a kb. 20 méter magas torony lépcsőzete. A tetejére érve csodálatos panoráma nyílik az egész környékre, hiszen ez itt a legmagasabb pontja a régiónak. Több kis település látható, és a mezőgazdasági területek szó szerinti sokszínűsége is pazar látványt nyújt. Na ezért megérte ide felkapaszkodni. Egybehangzóan állítottuk, hogy megéheztünk. Így nem volt kérdés, hogy amint lementünk a toronyból, nekikezdünk az ebédnek. Pontosabban egy kicsit lejjebb megyünk, és egy tisztább (természetesen itt is szemetes volt a hely) nyugodtabb részt keresünk. 10 perc múlva már állt a Trangia konyha és válogattuk, hogy ki mit fog ebédelni. Smack, bolognai és grillkolbász volt a menü.Időközben benéztek hozzánk a vendéglátóink is. Két hatalmaz szarvas személyében. Az egyiket lencsevégre is tudtam kapni. Tőlünk mintegy 10-15 méterre haladtak el. Megálltak, szemrevételeztek minket, aztán tempósan továbbmentek a dolgukra.Amíg bámultuk az állatokat, a kedvenc műanyag villám benne maradt a forró serpenyőben, és eléggé elhagyta magát. Akkor is és így utólag is azt mondom, megérte az a pár pillanat, amíg ezeket az állatokat ilyen közelről, a saját élőhelyükön csodálhattuk meg.Ebéd után aztán folytattuk az utat a piros jelzésen, a piros kereszt irányába. Útközben felszedtünk minden tücsköt, bogarat, még egy jó kövér erdei egeret is hajkurásztunk, de saját terepen hamar legyőzött minket a rutinjával és behúzódott egy odvas fa törzsébe.  

A gombát mi nem határozzuk meg, nem is esszük, viszont megnézzük, lefotózzuk és csodáljuk, hogy milyen helyeken hajlandók megtelepedni. Elértük a piros kereszt jelzést, egy hatalmas kaszáló mellett,… amire végülis nem léptünk rá, mert elhatároztuk, hogy letérünk a jelzett útról, és a jobbágyi szőlőhegy úttalan útjain ereszkedünk le a településre.Előtte azonban Péter bement egy nagy mező közepébe, mert annyira nyugalmasnak és hívogatónak találta. Engedtük hát, hadd menjen, élvezze ki a nap minden percét. Visszatérve nagy csokor vadvirágot adott át édesanyjának.Egy darabig ténferegtünk a környéken, számtalan vadles mellett és vadetető mellett mentünk el. Volt amelyikre felültünk, és pár percig hallgattuk a tücskök-bogarak, apróbb állatok lüktető zsinatolását.Egy óra múlva pedig már a településre vezető műútról figyeltük, hogy milyen magasról is jöttünk le.Összesen csak mintegy 10 km utat tettünk meg, nem is terveztünk nagy túrát, mégis rengeteg csodát láttunk az erdőben. Lassan, nyugodtan, csendben élveztük az út minden pillanatát. Nem mondom, hogy nagyon könnyű út volt, hiszen az első 1,5 kilométer kaptató például eléggé fújtatós volt, de összességében egy nagyon kellemes napot töltöttünk el a Mátra csücskében.