Nehezen tudtam eldönteni, hogy ez az írás miről szóljon. A bodzavirágos, akácvirágos palacsintáról vagy a kirándulásról. Mert mindkettő megérne egy külön cikket. Aztán arra jutottam, hogy így egyben írom meg, mert én is egyben éltem meg, és így talán jobban át tudom adni az élményeimet.Véget ért egy elég hosszan tartó esős időszak, végre ez a nap tavasziasnak, mi több nyáriasnak ígérkezett. Gomba településről indultam keleti irányba, hogy eljussak az Úri tavakig. Alföldnek mondjuk ezt a vidéket, de igazság szerint ez még a Gödöllői dombság nyúlványa. Dimbes-dombos részek váltják a kaszálókat, réteket. Maga a település is inkább a hegyvidéki településekre hasonlít, kanyargó eldugott utcácskáival. Ez a környék még vizekben is bővelkedik, hiszen a Farkasdi-Gombai-Úri tavak ölelésében fekszik, amelyeket patakok kötnek össze.

A Gombai tájház mellett tettem le az autót, innen indultam el a rövid, 20km-es kirándulásra. Érdemes a tájházra is időt szánni, ha már erre jár a vándor. Sőt, mindenképpen ajánlom a Patay-kastélyt és környékét, illetve a tájházzal majdnem szemben a Perczel-kúriát, habár mindkettő csak kívülről tekinthető meg. Árnyas aszfaltút vezet ki a településről, el sem lehet téveszteni az utat a tóhoz.A tó déli részét kis nyaralók lepték el, az északi részét pedig horgászok. Utóbbiak a szokásaiknak megfelelően szemeteléssel, zsivajjal, rádiózással tönkretéve a természetet és annak nyugalmát. A célom az volt, hogy egy kellemes túra közben az ebédemet az erdőben készítsem el. Errefelé bőven akad akác és bodza. Ezek virágainak segítségével szerettem volna készíteni palacsintát. Gyerekkorban sokszor készítettünk ilyet, szerettem volna visszaidézni azokat a forró, gondtalan békés nyarakat. A tó végénél még volt egy kerékpár út jelzés, ami a térképen nem. Később viszont hiába kerestem a sárga jelzést, ami a térképen ott volt, sehol nem láttam felfestve. Így a sóútig, a Gombai-patak illetve a mellette kanyargó út volt a jelzés. Nagy vadmozgás volt, jól élnek ilyenkor az erdők-mezők lakói.Habár száraz napra számítottam, az előző nap esői és a magas, néhol derékig érő fű miatt, combközépig tocsogósra ázott a ruhám.A sóútra kiérve gyönyörködtem egy kicsit a hepehupás látványban,hallgattam a tücskök ciripelését.Kicsit később „vérnyulak figyeltek” és keresztezték utamat. Szép nagy „tepsifülesek voltak”.Az egyik emelkedő tetejéről, a szép tiszta idő miatt látni lehetett a Mátra hegyeit is.A következő domb mögött pedig már az Úri tó pöffeszkedett nagy nyugalommal. Itt ágazik el egyébként a zöld kereszt és lesz belőle egy sima zöld is, amin majd visszafelé fogok menni.De előtte megkerültem a tavat. Hattyúk, gémek, és egyéb vízi, vízparti madarak pompás látványa és zsizsegése teszi tökéletessé ezeket a perceket.A tavat északi irányból kerültem, a tervem az volt hogy a tó túlsó végén fogom elkészíteni a palacsintát. Itt jártam már ősszel, nagyon hangulatos őserdő van ezen a részen. A fű itt is térdig ért, és természetesen még kellően vizes, hogy az amúgy megszáradt nadrágom újra tocsogjon, meg ezáltal beázzon a bakancsom is. Nehéz volt a haladás, alig láttam hová lépek. Hirtelen megtorpantam, mert majdnem ráléptem egy kis időre magára hagyott őzgidára.Nagyon sokszor elmondjuk, elmondják szakemberek is. Az ilyen magukra hagyott állatokat NE mentsük meg. Ne nyúljunk hozzá, ne simogassuk, ne háborgassuk. Mielőbb hagyjuk magukra a legkisebb beavatkozás nélkül. A szüleik hamarosan visszajönnek értük. Ellenkező esetben az állat pusztulását okozhatjuk!
Én készítettem egy gyors fotót és azonnal távoztam a helyszínről, mindenféle beavatkozás nélkül.

No, és akkor el is érkeztünk a palacsinta készítéséhez. Amúgy is 11 körül járt az idő, éhes is voltam már. Az alapanyagok természetesen helyben és bőven voltak. Szedés előtt nézzük át a virágokat, mert előfordulhatnak rajta levéltetvek, pókok, egyéb odavaló dolgok, amik viszont nekünk nem kedveznek. Kinyílt, virágporban gazdag alapanyagot válasszunk, hiszen azoknak lesz a legintenzívebb íze majd.A palacsintatésztát itthon már bekevertem, semmi különleges, hagyományos tészta alap. A serpenyőbe egy kis olajat tettem, azon kívántam sütni az ételt. Természetesen a kedvenc Trangia készletemet használtam.

A kukucskával (akácvirág neve mifelénk) kezdtem, ahogy régen csináltuk. Belemártottam a palacsinta tésztába, és mehetett a serpenyőbe. Fordítás után, kicsit meglapítgattam.A végeredmény, ilyen „nyeles nyalóka”, amiről a nyelet fogva, szépen le lehet eszegetni a pazar édességet.Ezután újítással próbálkoztam, leszedtem a virágokat egyenként egy edénybe.És így dobáltam rá a palacsintatésztára a serpenyőben. Nem lett sem szép sem jó, mert nem tudott belesüppedni, és megfordításkor megpörkölődött a virág. Nem volt így finom sem.Ez után a bodzavirág jött, ahogy régen szoktuk. Szintén belemártottam a tésztába, és ment a serpenyőbe. Fordítás után ezt is meglapítottam, ebből is amolyan „nyeles eledel” lett. 😛 Ezután itt is külön szedtem a szárakról a virágot egy edénybe.Aztán a tészta tetejére szórtam.Ez jobban belelapult ugyan mint a kukucska, de a végeredmény ugyan az lett.Mikor végeztem, jött a kóstolás. Egyértelműen a „nyeles” cuccok finomabbak voltak. A bodza sokkal intenzívebb ízű volt, de az akácvirág is igen ízletes volt. Emellett a palacsinta tészta íze is jobban kiemelkedett, elkülönült. Emlékeztetett a gyerekkorban készített finomságra. Az újítás, hogy a tésztára szórom a virágokat nem lett finom, inkább fűízű lett. Ráadásul az előbbi elkészítés sokkal gyorsabb és egyszerűbb.

Ebéd után tovább indultam a sárga jelzésen, a Farkasdi-patak mentén. Rögtön az út elején is van egy tó, amit a térkép nem tónak, csak lápos nádas résznek jelöl. Pedig bizony ez egy tó.És a tó körül olyan állatvilág, ami csak ezekre a víz melletti élőhelyekre jellemző. Millióféle lepke, csúszómászók, apró vadak, sokszínű madárvilág, virágos rétek, … Alföld,  ahogy én szeretem. A hazaúton is a kedvenc „rétem” felé kanyarodtam, ami minden évszakban más arcát mutatja. Most éppen dús, bő terméssel megáldott vágásérett kaszáló lett belőle.A környékbeli mezőgazdasági területek a zöld összes árnyalatában pompáznak, a nyárias szellő besurran a növények közé, és hangosan zizegteti azok millióit.A mezőgazdasági területeket szegélyző burgyingosban a nyugalomra várnak a vadak, hogy ha biztonságos, meg tudják dézsmálni a kultúrnövényeket.Lassan az utam végére értem, kora délután volt. Egy napraforgótábla szélén megálltam, hallgattam egy kicsit a csendet, a szél susogását és a távolba bámultam, ahol az ég összeért a földdel.Ezután egy kis kanyargós úton leereszkedtem a kiindulópontomhoz, a Gombai tóhoz.Pihentető, nyugalmas, tökéletes nap volt ez a mai. Az akácvirágos, bodzavirágos palacsintával sikerült felidézni a gyerekkori nyarakat, embereket, emlékeket, hangulatokat. Ez a rövid, 20 km-es séta, nem volt megerőltető, viszont hihetetlenül sok látnivalót adott. Szoktam is ajánlani minden hegyekhez szokott túratársamnak, hogy jöjjenek csak el a laposabb vidékekre, meg fognak lepődni, mennyi élményt képes nyújtani az Alföld.
És hogy végülis most miről szólt ez az írás? A palacsintáról, a természetjárásról, vagy mindkettőről. Ez döntse el maga az olvasó!