Nos, döntöttem, leírom milyen volt az első. Talán csak magamnak, nosztalgiából, talán mások okulására, vagy hogy a fiunk egyszer majd elolvassa és azt mondja, „apa de nagy spíler volt fiatalon” (jó lenne ha ezt mondaná J ), de mindenképpen érdekességképp, hogy hogyan mentek akkoriban a dolgok. Sok minden „első” van egy ember életében. Én most az első komolyabb kerékpártúrámról fogok írni. Ez amolyan első szerelem, vagy szerelem első látásra (próbára) volt.

1992 volt, én pont 20 éves lettem abban az évben. Egy szerethető kisvárosban laktam, Monoron, ahol azóta is élek, és azóta is szerethető. Csendes, nyugodt korszak volt, legalább is nekem annak tűnt, mert abban az életkorban, amiben voltam, nem igazán érdekeltek más dolgok, mint a sport, a zene, meg a haverok. Játszottam egy zenekarban, ami akkoriban nagyon is jól ment. Lakodalmakban zenélgettünk nyaranta. Hamarosan látszik majd, hogy ezek fontos kapcsolódási pontok. Volt egy munkahelyem is, ahol olyan munkarendem volt, hogy hetente két 24 órás műszakot kellett adni. Néha csak egyet. Emellett sok szabadidővel rendelkeztem, amit azzal töltöttem, hogy éltem. Éltünk. Mint a fiatalok akkoriban. Bandáztunk, szerelmesek voltunk, terveket szövögettünk, rengeteget túráztunk, hetente mentünk a Börzsönybe, azt volt a legkönnyebb elérni tömegközlekedéssel. Autónk, na az nem volt. És mobiltelefon sem, sőt, hozzánk akkoriban köszöntött be a telefonkorszak. Addig nem nagyon volt telefon otthon, csak néhány kiváltságosnak. Mégis, mindig találkoztunk, mindenki ott volt pont, ahol és amikor kellett. Vagy csak úgy éreztük, ezt nem tudom, mert egészen más dimenziókban mozogtunk. Volt humán üzenetrögzítő, ami soha nem törlődött le. Apánk vagy anyánk, aki akkor vette fel a telefont, mikor mi csavarogtunk. Este vagy másnap aztán vissza lehetett hallgatni az üzeneteket.

És most egy kicsit visszakanyarodnék 91-re. Abban az évben elhatároztam, hogy kimegyek Bécsbe. És hogy legyen valami élményem is, meg mivel én egy kicsit másként tervezgettem már akkor is, gyalog indultam útnak, egy barátommal, Jocival. Igaz, nem Monorról, hanem a Budapest Nyugati pályaudvar volt a kiindulópont. Ez egy kis csalás volt . J Talán 4-5 ezer forint volt nálunk, és ebből a hazafelé tartó vonatutat is ki kellett gazdálkodni. …Na de ez már egy másik történet, csak azért írtam le, mert kapcsolódik a következő évhez.  Addig nem tehettük meg, hogy külföldre utazzunk, így ez a „gyalog utazás” nagy hatással volt rám. Ezután mindenképpen szerettem volna messzebbre jutni, így a nyár végén már tervezgettem, hogy mi lenne az a megoldás, amivel távolabbra juthatok, nem túl drágán sok élményt gyűjthetek, van benne sport teljesítmény is. Az év végére már körvonalazódott, hogy a kerékpár lesz a megoldás. Amiből nekem nem volt csak egy mezei canga, amivel ott helyben szaladgáltam. Az év végére esett egy üzlet megnyitása is Monoron. A Triál nyitott egy sport, játék, hangszer boltot a településen. Már a karácsonyi nyitás előtt esténként ott bámultam a kirakatban a gyönyörű hangszereket, sportszereket. Egy kör alakú, forgó, nagy állványon, egy komplett „csilivili” dobcucc, mellette kisebb hangszerek, mikrofonok. Szóval nagyon vártam a nyitást… a boltét is. Akkoriban nem volt a világ nyitva előttem, és mások előtt sem úgy, mint jó sok évvel ezután. Budapestre nemigen jártunk, nem is tudtuk, hogy kellene, mert az esetleg jó lenne, látnánk sok új dolgot. Abban az időben nem úgy volt az sem, hogy megnézzük a neten az újdonságokat és válogatunk, rendelünk. Budapesti Nemzetközi Vásár volt, meg valakinek az ismerőse mondta, hogy van egy jó kis túrabolt, itt vagy ott. Lassú volt az információ áramlása, főleg vidéken.

Aztán megnyitott a bolt az ünnepek előtt pár nappal. Én persze egyből ott lézengtem, meg az utána tartó években szinte ott laktam…, egy ideig, a vége felé, dolgoztam is a hangszer osztályon eladóként.
Elég az hozzá, hogy ott ismerkedtem meg többek között Klimaj Zolival meg Justin Zsoltival. Egy-két év eltéréssel hasonló korúak voltunk, Zoli meg zenélt is amatőr szinten, billentyűsként. Hamar összebarátkoztam a srácokkal.
Tavaszig aztán kifundáltam, hogy én bizony nyáron szeretnék eljutni az olaszországi tengerpartra, és ennek az az akadálya, hogy nincs egy tuti kerékpárom. Joci akkor már nem akart velem jönni, nem tudom, nem emlékszem mi volt az oka. Nem volt lelkes. Mindegy, majd egyedül. Közben elmeséltem Zolinak a tervemet, amin ő nagyon fellelkesült. Azt mondta, jönni szeretne mindenképpen velem. Pár nap múlva, mikor bementem az üzletbe, akkor kiderült, hogy ő elmondta Zsoltinak, aki szintén jönni szeretne. Nagyszerű, hárman egy tuti csapatot alkotunk majd. Na, akkor gyűjtés a keróra. Szerettem volna egy jó cangát venni magamnak, és erre rászántam a pénzt. Nincs óriási jelentősége, hiszen Zoli egy 5 sebességes versenybringával vágott neki, Zsolti meg egy Frejus nevű osztrák, de szerintem teljesen kínai drótszamárral pörkölt oda az Alpoknak. Ám nekem addig még soha nem volt jó cangám, mindig tákoltam egyet-egyet összeguberált alkatrészekből. Azt tudtam, hogy Monoron nem tudok venni bringát. Volt a Forrás áruház, ahol hagyományos bicajokat lehetett venni, és volt a José(Hozé). Teljes néven José Luis Sabata, aki Venezuelából jött valami számunkra érthetetlen okból Monorra, és valami még furcsább okból, újra nyitotta a Veres Lacibácsi-féle kerékpárjavító és alkatrész üzletet a régi posta utcájában. Cangákat nem árult, de egész jó alkatrészeket lehetett nála találni, ő sokkal jobban rálátott a kerékpárpiacra. Volt is egy nagyon tuti olasz versenybringája, a nevére már nem emlékszem, de a kirakatban tárolta, mint afféle cégért. Viszont egy ismerősöm, a Matolcsi Karcsi egyik esti bandázás közben szólt, hogy náluk a Nagymező utcai, talán Mobil nevű boltban, vannak nagyon tuti kerékpárok. A bandázás akkoriban az volt, hogy este bementünk a városközpontba a térre, és ott mindig volt valaki. Ez szerintem mindenhol így ment, de vidéken, mindenképpen nagy közösségi élet volt a központban. Nem kellett feltétlenül megbeszélni, hogy ki lesz ott. Egyszerűen besétáltunk, betekertünk és bandáztunk. (Ekkor még senkinek nincs autója a baráti körből, az majd csak pár év múlva lesz.) Így elég nagy ismeretségi kör tudott kialakulni, még ezen az akkoriban 15 ezres településen is. Bementem Pestre, megnéztem a kerékpárkínálatot és egyből megtetszett egy tűzvörös amerikai, BCA márkájú kerékpár. Műszakilag is rendben volt. Biospace első hajtás, GS200 felszereltség, 21-es áttétel, Exage agyak. Ez akkor nagyon modern felszereltség volt. Az ára húzós volt, pár forint híján 32 ezer forintba került. Na, lehet gyűjtögetni. Csak összehasonlításképpen, az akkori havi fizetésem, kb. 15 ezer forintra rúgott, és ez egy nagyon, de nagyon jó fizu volt akkoriban, mert középvezetői beosztásban dolgoztam egy addigra már félig-meddig privatizált cégnél. Hogy hogyan sikerült majdnem nem megvenni a cangát, annak külön története van, később le is írom majd.

Közben persze ment a tervezgetés. Napközben az említett Triál üzlet kemping osztályán ücsörögtünk a kirakott kempingszékekben és tervezgettük a dolgokat. Gyönyörű kellemes tavasz volt, mi tele energiával és tervekkel. Sajnos a szomszédban akkor is háború dúlt, tehát annyit már tudtunk, hogy a hosszabb úton, Ausztrián keresztül megyünk majd, mert a horvátoknál lőnek.  A legkisebb rálátásunk sem volt a dolgokra, így a legkevésbé sem gondoltuk, hogy bármi problémánk lehet. Tipikus példa erre az, hogy úgy terveztük/számoltuk, hogy hajnalban elindulunk és estére az osztrák határnál leszünk Szentgotthárdnál. Emlékeztetőül, akkoriban egy szál térképünk volt, de nem kerékpáros, csak hagyományos autós térkép. Nem volt útvonaltervezőnk, de még térképmérő eszközünk sem. Viszont időnk az nagyon sok volt, szóval végül is mindegy volt, mikor hová érünk majd. Az úti cél is meg volt pontosan. Lido Di Jesolo. Hogy miért az? Mert arról jókat hallottunk, és nem tudtuk „beírni” hogy „Olaszországi nyaralóhelyek” mert nem volt hová beírni. Kérdezősködtünk, és többen voksoltak Jesolo-ra. Ennyi.

Közeledett az indulás időpontja, de sajnos nekem még mindig nem volt bringám. Pár héttel az indulás előtt, mikorra már megvolt a pénzem a cangára,(részletre vettem végül, 17000 Ft előre és három hónapig havi 5000) szólt a Karcsi, hogy elkelt minden BCA keró. Nagyon elkeseredtem. Azt mondta, menjek be, vannak nagyon jó Hooger-Booger drótok, válasszak azokból, jók azok is. Nem tudom milyen márka volt ez, de mentem, mert kellett a bicó. Nem tetszettek, de pár héttel indulás előtt, ne válogasson az ember. Aztán ahogy mentünk le a pincébe, ahol a kerékpárokat szerelték össze, látom ám, hogy az egyik sarokban ott egy tűzvörös BCA, pont amilyen nekem kell. Karcsi, fékezzünk már le itt egy szekundumra! Hát ez? Ez nem eladó, mondta, mert szorul az üléscső a vázban, hibás, nem lehet eladni. Na, mondom, pattanjál csak fel a fedélzetre, és mondd meg a főnöknek, hogy innen addig el nem megyek, amíg nem lesz az enyém a vas. Hát így lett végül meg az a kerékpár, amit igazán szerettem volna.

Két, vagy három hét volt ekkor az indulásig. Addigra már vettem hátsó pakkot, azt hiszem ugyanebben az üzletben. Zoli bement a „Hozéhoz” és kicseréltette a hátsó fogaskeréktömböt 5-ösről hatosra,…ha jól emlékszem, de lehet hogy csak négyesről ötösre. Elöl meg persze semmi, csak egy fogaskoszorú. Zsolti megvette a Frejust, természetesen ott a Triálban, ahol dolgozott is.

Nem tudom, mi mindent harácsoltunk össze, de elég vékonyka felszerelésünk volt. Bezzeg most,…bemegy az ember a Decathlonba és tonnaszám, hegyekben áll a felszerelés. Ami kell, és mindenből több típus, fazon, méret. Emlékszem, nekünk pl. két lámpánk volt. Na, nem fejenként, hanem egy piros, meg egy fehér. Aki elöl ment, annak volt a fehér, a hátsónak meg piros. A középsőnek semmi nem jutott. A felszerelésről majd még írok folyamatosan. Meglepően kevés cuccunk volt, és érdekes módon egyáltalán nem számított. Vagy de,…csak nem volt jobb. A cikkben szereplő képek is egy elég egyszerű, bár akkor korszerű géppel készültek, a minőségükért már most elnézést kérek. J Egy valamire viszont mindig nagyon vigyáztunk. Mégpedig arra, hogy a lehető legjobb balesetbiztosítást kössük túráink során. Filléres tétel egy ilyen utazásnál, de nagyon jól tud jönni, ha baj van!

Elérkezett az utazás napja. Sajnos nem tudom már milyen napra esett, de az is lehet, hogy hétvégére, mert előtte este még buliztunk valahol. Persze sokszor hét közben is buliztunk, mert nyár volt… egész évben. J  Elég az hozzá, hogy reggel 3-kor mikor indultunk, megelőztük a monori ikonikus Tabac előtt azt a csapatot, akikkel pár órája együtt buliztunk. A Tabac azért volt ikonikus, mert akkor még csak ott lehetett márkás italokat, édességet venni, az éppen időszerű bulikhoz.(1992) Kérdezték a srácok, hogy „hát ti hová mentek”? Mi meg mondtuk, hogy Olaszországba. Mi itt a kérdés, természetes dolog ez. J

Zsolt Üllőnél csatlakozott hozzánk, hiszen abba az irányba mentünk úgy is, minek jött volna Monorra. Kellemes meglepetés volt, hogy mikor Üllőre értünk a Zsoltiék elé, két lány előugrott a bokorból, és frissen sütött pogácsával tömte meg a maradék helyeket a csomagjainkban. Mariann a boltban dolgozott, Judit pedig akkor a barátnőm volt. Piszok jól esett ez a kedvesség, mondhatom.  Ezek szerint ők sem aludtak sokat éjjel.

Hárman maradtunk. Csendben nyomtuk a pedált és a hajnali kellemes nyári levegőt mohón tüdőztük le. Azt nem mondhatnám, hogy ráedzettünk volna a dologra, de 20 évesen nem nagyon kell az ilyenre ráedzeni. Keróztunk sokat, 30-50 km-eket, meg előtte párszor letekertünk talán egy- két százast. Még azt is gyakoroltuk, mi van, ha valakinek elromlik a fék. Közrefogtuk a harmadikat, és szépen a karjánál fogva lelassítottuk. Bizony, ezt nagyon fontosnak hittük, hisz Alpok, meg minden. De ez a tekerés most más volt. Nem tudtuk, hány kilométer van előttünk. Sem arra a napra, sem úgy összességében. Azt sem tudtuk, hány napig tart, milyen nehéz lesz. Szóval azért járt az agy. Persze hamar átlendültünk a kezdeti elmélkedésen, hiszen jött az első probléma. Még Lórév előtt kaptam egy defektet. Na,…jól kezdődik, 60-70 km és műszaki hiba. Ha tudtuk volna, később mik lesznek, ezen csak nevettünk volna. Mondjuk így is nevettünk. (Fotó:az első műszaki probléma. Jobbról Zsolti, én.)

A rév már maga egy kaland volt. Soha nem utaztunk addig ilyenformán. Pikk-pakk átkerültünk a Dunántúlra.(Fotó:jobbról Zoli, Zsolti, én)

Arra már nem emlékszem, hogy mikor láttuk meg a Balatont, és hogy melyik településnél, de arra emlékszem, hogy már alkonyodott, és még mindig a Balatont láttuk. Hát, ebből nem lesz határ menti szuszikálás. J Mindjárt este, letáborozunk. 170 km körül mentünk aznap. Egy szabadstrandon éjszakáztunk. Jólesett a fürdés, nem tudtuk, hogy három napig kell kitartania ennek az élménynek. 🙄 Meg még egy csomó mindent nem tudtunk.(Fotó:Zsolti és én (balra) lecuccolunk a Balcsi partján)

Másnap nyeregbe pattantunk, és azzal a lendülettel már fel is álltunk róla. Ez majdnem minden nap így történt, mert nap nap után 150-230 km-t lenyomni,…nos utána csak óvatosan huppan rá az ember arra a kis ülésre. Persze az is közrejátszott, hogy nem volt ám kerékpáros nadrág, mint most. Pihe-puha kis popsipaplan. Ha volt egy tönkretehető jó kis műszálas gatya, akkor az már megfelelt.  150 km-t írok, de bevallom volt ennél rövidebb is. A Zala-Osztrák határ szakasz. Mert mi azt hittük, hogy a Balaton nyugati csücske után, hipp-hopp átlépjük a határt, estére már mélyen bent leszünk Ausztriában. Csak hát a Zala. Az nem Monor környéke. Nem a Jászság és nem is az Alföld. Akkora szívásban még nem volt részünk. Fel-le, fel-le… és egész nap. Én azt hiszem, számomra ez volt az egyik legnehezebb része az egész útnak. Bár későbbi tapasztalataim szerint, inkább nem voltunk még bemelegedve.
Ez volt a második nap, és semmi jelentősebb eseményre nem emlékszem. Jó lenne most ezt megbeszélni Zolival és Zsoltival. De sajnos Zsolti nagyon hamar, pár évvel ezelőtt eltekert a mennyországba. Zolival meg pár évre a túra után, nagyon megromlott a kapcsolatunk, így csak saját kútfőre támaszkodhatok. Szóval küzdöttünk, mint malac a jégen, mikor még az eső is rákezdett. Bravó. Elő az esőkabát, de nem sokat segített. Alatta beleizzadtunk, azért folyt rólunk a víz, a többi meg… a cipőm innentől kezdve két napig nem száradt ki. Nem, nem kerékpáros cipő volt. Egy jó kis Adidas bőr, amiért órákig álltam sorban a Váci utcai „Adidasbolt” előtt. És még drága is volt.

Azért átkínlódtuk magunkat a határon, és az első kínálkozó helyen vadkempingeztünk. 130 km körül volt a mai szakasz, és nagyon nehéz rész volt. Bele kellett húzni, hogy a következő zivatarhullám előtt, még szárazon fel tudjuk állítani a csehszlovák kis sátrunkat egy tarlós területre. Az a bizonyos kis kutyaól sátor. Három felnőtt és a csomagok. Ezt úgy szállítottuk, hogy egyikünk a külső részt, a másik a belső részt, a harmadik a csővázat hozzá. A csőváz egy elég gyenge pontja volt a sátornak, mert aki középen aludt, annak a lábánál és a fejénél is volt egy-egy sátorrúd.  Reggelre a láb oldali jellemzően elrugdosva. Azért szerencsére soha nem omlott ránk a sátor.   Gyorsan álomba merültünk. Csak egy-két momentum zavart meg minket. Először egy kutyaugatásra emlékeztető hang, ami nagyon félelmetes volt. Zsolt édesapja erdész/vadász, így Zsolt a félelmünkre, félálomban zsigerből reflektált: őz vagy szarvas ugat.  Mondjuk, hogy megnyugodtunk. Aztán éjjel egy egészségügyi séta alkalmával kimentem a sátorból, és azonnal ébresztettem a többieket. Valami különös fényeket láttunk az égen, és nem tudtuk, mi lehet az. Jóval később jött be hozzánk a szórakozóhelyekre az a technika, az az erős fény, ami pásztázza az eget. Egy ilyennek a fényeit láttuk a felhőkre kivetülve. Ez legalább bejött onnan, nem nagy dolog, de bejött.(Fotó:A jellegzetes kutyaól sátor. A képen Zsolti és én egy visszafogott rövid gatyóban)

Nem jött be viszont, az azóta eltelt bő harminc évben sem, az a közlekedési erkölcs/kultúra, amit ott tapasztaltunk a harmadik napon. Sokk. Az autós elenged. Nem előz meg, nem tol le, olyan helyen, ahol nem tud menni. Türelmesen tötyög utánunk, akár kilométereken keresztül. Olyan kerékpár utak, mind minőségben, mind mennyiségben, amire most a hazaiakat még csak nem is kezdem el hasonlítgatni. Vegyük úgy, itthon nincsenek is kerékpárutak. És ezzel erről mindent elmondtam.

Reggel indulás után bementünk az első utunkba eső boltba, hogy boldogan elköltsük az első schillingeket. Nem emlékszem, mennyi pénzt vittünk, de nagyon be kellett osztanunk. Nem tudtuk előre, mi mennyibe kerül, mit hol tudunk majd megvenni. A készleteket cipeltük magunkkal. Itthonról emlékszem 6 db vegyes Globus konzervet tettem be.
A bolt előtti táblán magyarul „ Ne lopj”. A pofánkról lesült a bőr. Hát itt állunk, a nagy magyar identitással és ezen a szinten.
A boltba belépve: előre köszönés az eladók részéről, mesebeli árukészlet, tisztaság, rend. Itt már rögtön éreztem, amit az előző évben a bécsi utunkon is, hogy nálunk, itthon (az országban) valami nagyon nincs rendben. (Ez azóta is így van.)
A boltból kilépve Zoli mondja: Ne szólaljatok meg, begördült egy magyar busz. Hömpölygő, ordibáló és hát ugye vélhetően lopkodós magyar emberek tódultak be a boltba. Másodszor sült le a pofámról a bőr. Nem szólaltunk meg, arrébb kullogtunk bepakolni a vett cuccot.

Ahogy elindultunk az úton, szerintem nekem órákig fülig ért a szám. Hát itt vagyunk egy másik országban, egy rakat csövön meg két keréken billegve. Ugyanaz az Európa, de teljesen más környezet. (Ezt a mai napig így érzem.) Kiváló utak, rengeteg jó minőségű kerékpárúttal. Tiszta, rendes, rendezett kerítés nélküli házak. Azok is ilyenek, amik már nem lakottak, öregek, már az enyészet gondozza…de mégsem csak az enyészet. Mert a környezete tiszta, a fű lekaszálva, összesöprögetve. Többek között ez sem gyűrűzött be hozzánk, még azóta sem. 2022-ben ugyanezt láttam, ugyanezeken az utakon kerékpározva. Mert az egy dolog, hogy pl. a gazdaságok udvarán ott egy halom trágya, mert ott a helye, de a környezete tiszta, mellette kis taligában özön muskátli mennyiség. Még az sem szegte kedvemet ebben a környezetben, hogy csak a hazai multivitaminokat ittuk még ekkor, és az előzőleg vett pár darab csokin kívül még a hozott müzliszeleteket nyammogtuk.  Egyébként azóta is, ha multivitamint iszok és behunyom a szememet, fel-fel villannak képek a túráról. Egy szép kilátási pont, egy hatalmas fenyves… Pedig akkor jobb híján, vagy mert mást nem lehetett kapni, esetleg jobban passzolt a cangámhoz mint egy kék…nos egy fekete kerékpáros kulacsom volt. Ebbe gyakorlatilag csak teafiltert kellett volna dobni, és kész a forró tea.(Fotó:megérintett minket a rendezettség, tisztaság)

Főbb autós utakon is mentünk, ezek széle szinte mindenhol kerékpározásra alkalmas, széles kifogástalan minőségű burkolat. Egy elágazásnál azon tanakodtunk, melyik irányba is kellene tovább mennünk. Volt sok tábla, Zsolti állította, hogy „einbahn” felé kellene menni.(egyirányú út) Végül nem arra mentünk, de jót röhögtünk, mert nem igazán voltunk idegen nyelvekkel felvértezve. Ezek voltak az első benyomások, Stájerország tartományban. Lavamünd-ig az 57-66-69-es utakon cirkáltunk, és ahol le lehetett csapni, ott lerövidítettük az utat. Hamar rájöttünk, hogy ezért nagy árat kell fizetnünk. Míg a főbb utak a hegyek-völgyek között mentek kis szinttel, addig a kisebb utak fel és le a hegyről. Dönteni kellett. Kiegyensúlyozottabb, de kicsit hosszabb út, vagy rövidebb, de megerőltetőbb út legyen a választott. Előbbi mellett döntöttünk. Nem siettünk, időnk volt. Az út szélén számtalan pihenő és vízvételi lehetőség. Ilyenkor meg is mosakodtunk, amennyire csak tudtunk, hiszen előző este nem fürödtünk. Bár egy idő után, Eibiswald után, víz nem igazán volt, spórolni kellett. Nem volt a tisztálkodás nagyon bonyolult, hiszen volt, hogy fürdőnadrág, atléta póló volt a viselet, mert ha nem esett, borzalmas meleg tudott lenni. Addigra már elmúlt az esős idő, szikrázó napsütésben haladtunk a nagy fenyvesek között. A fák közül, csak úgy tódult ki az az össze nem téveszthető, édeskés fenyőillat, amit a hűvösebb erdei levegő tolt ki az útra, egyenesen az arcunkba. Ha volt üzlet, megálltunk, vettünk csokit meg kólát. Napközben jóformán ezeken éltünk. Gyors és nagy mennyiségű kalóriabevitel. Ez volt a cél. Utólagosan tudom, butaság volt, hogy a konzerveket úgy osztottam be, hogy felét egész úton cipeltem odafelé, meg vissza is, amíg ki nem fogyott. Inkább ki kellett volna ennem őket és venni helyettük. De azt gondolom, ebben nagy szerepe volt az akkori gyenge forint-schilling átváltás. Természetesen a forint rovására.  Eibswald után, már délután, kezdődött az a rész, amit azóta is, nagy sóhajtásokkal, cinkos összekacsintásokkal emlegetünk. Egy majd 30 kilométeres, sok helyen 13%-os szinte végig emelkedő útszakasz. Ebből a szakaszból, a nagy részén toltuk a vasakat. Egyrészt mert nem tudtunk már feltekerni, másrészt Zolinak az a hat sebesség…, hát hogy úgy mondjam nem itt csúcsosodott ki a teljesítménye. Volt, hogy annyira elfáradtam, hogy úgy toltam a vasat, hogy közvetlen hátul a pakkot toltam két kézzel.  Közben Zsoltinak leégett a kézfeje, egészen faja bucira dagadt. Próbálta kezelni, de borzalmasan nézett ki. Szóval így, elcsigázva toltuk a bicajokat. Néha felültünk, talán még gurultunk is egy-egy percet. De aztán tol-tol-tol-tol… Soha ne lesz vége. De legalább már nem esett. Sátorhely semmi, körös-körül hegyek, vagy olyan lejtők, hogy ott nem lehet sátorozni. Ha volt is talpalatnyi hely, azt mi a vaksötétben nem vettük észre. Már a késő éjszakába jártunk, mire Zoli felkiáltott, hogy, jaj de jó, egy mobil átjátszó torony. (Igen, ott már volt mobil is akkor, mikor nálunk még vezetékes sem nagyon.) És akkor mi van? Hát az, hogy ilyen tornyokat nem a völgyekbe tesznek, hanem a hegytetőre. Vaksötét volt mire felértünk. Egy pihenő volt a hegy tetején. Jó nagy, autósoknak, motorosoknak, kerékpárosoknak. Kis büfével, ami persze már éjfélre bezárt, egy teremtett lélek sem volt a környéken. Hogy ezt hogy gondolják? Elcsigázottak voltunk, nem néztünk körül rendesen, kár, mert jobban jártunk volna. Visszafelé kiderült, hogy picit arrébb, volt egy nagyon tiszta wc, egy kerticsap-szerű vízvételi lehetőség, és hely a sátornak. De mi felértünk, szusszantunk, és elhatároztuk, hogy legurulunk a településre és ott töltjük az éjszakát. Nagyon durva lejtő következett, teljesen visszakanyarodó szerpentines részekkel. Később is jártunk ott, akkor sokszor 70km/órás sebességet is elértünk, úgy hogy közben még fékeztünk is néha. Egyszerű montival, amin hátul a nagy súly elég rendesen ráncigált már ennél a sebességnél. Ez az útszakasz, Lawamünd településig 10 km volt.  Többször meg kellett állni, mert egyrészt elfáradt a kezem, ahogy folyamatosan húztam a féket, másrészt a késő esti alpesi levegő kicsalta a könnyet a szemünkből. Meg fáztunk is, mert átlagos hőfokra öltöztünk, hiszen eddig toltuk a vasparipákat, nem fáztunk annyira. Sőt, egyáltalán. De ilyen sebességnél, azért hűt a menetszél rendesen. Ha már sebességet említek. Zoli indulás előtt, valami csoda folytán, hozzájutott egy digitális kilométerórához. Ez nagyon nagy szó volt akkoriban. Mérte a sebességet, a napi utat, az összes utat és az átlagsebességet. Ez nagyon haszos volt, mert így pontosabban tudtunk tervezni, meg dokumentálni a teljesítményt. Amikor leértünk a településre, szerettünk volna valami kényelmes sátorhelyet találni. Két idős néni kerékpározott az úton (igen, éjjel fél 11 körül). A mai napig teljesen más ott a kerékpáros kultúra. Ott nem szégyen szép ruhában kerékpározni akár a munkahelyre, vagy a szomszédos településre a barátokhoz. Megkérdeztük a néniket, hogy hol van valami jó kis „kempingplatz”. Bólogattak, értik ők, menjünk csak utánuk. A település szélére értünk, még mindig vaksötétben. És mutattak egy szép sima helyet, ahol le tudjuk rakni a sátrat. Elborítgattuk a kerókat, sátorállítás már akár csukott szemmel is, lepakolás, kipakolás. Szuper hely, mert észrevettem, hogy valami nagy vízfelület is van a terület mellett. Így a gyors vacsora után, el tudtam mosni a teás bögrémet és fogat is tudtam mosni. A tisztálkodás pedig ma is elmaradt. Később kiderült jobban is tettük. 150km körül volt az aznapi szakasz is. A gagyi hálózsákjaink nem éppen az ilyen hűvös éjszakákra lettek tervezve, de azért jókat aludtunk bennük. Néha még fáztunk is.   Hamar elaludtunk.

Reggel, érdekes hangokra ébredtünk. Először ismerős plakk,…..plakk…plakk….plakk.. És mellé csoszogás hangok. Aztán valami egészen meglepő hangok. Mint egy háborús filmrészlet hang anyaga. „Guten Morgen, wach auf!“ Meg még egyéb szöveg is volt mellé. Vagy valami ilyesmi, természetesen nem emlékszem rá. Igen erőteljes és határozott volt ez a hang. Utoljára akkor hallottam ilyet, mikor gyalog mentünk Bécsbe, és a határon átlépve, talán még a határsávban, egy mezőgazdasági területen vadkempingeztünk. Összegurítottunk négy nagy körbálát, és közé állítottuk be a sátrat hogy ne legyünk feltűnőek. Reggel aztán kigurítottam az egyik bálát, és láttam, hogy elviharzik egy mezőgazdasági gép. Gondoltam, elvégezte a munkát. Ő meg azt gondolta, határsértők vagyunk, ezért feljelentett minket a határvadászoknak. Pár perc múlva egy teherautónyi katona jelent meg, elég fiatalosan leugráltak a kocsiról, csőre rántották a fegyvert, és „Passport bitte” felkiáltásokkal körbevettek minket. Nem mondom, hogy nem voltam berezelve. J
Na, kérem szépen, tehát kidugtam a fejemet a sátorból, és megdöbbenve láttam, hogy két rendőr szeretné felvenni velünk a kapcsolatot, egész kevés sikerrel.
Hamar rájöttünk, mi a gond. A nénik az éj sötét leple alatt, egy teniszpályára kalauzoltak minket. Annak a szélében volt a sátrunk, és a pályán már pattogtak a labdák. A rendőrök nagyon zabosak voltak ránk, magyarázkodásra esélyünk sem volt. Szó szerint szedtük a sátorfánkat és elkotródtunk onnan, a reggelit már máshol fogyasztottuk el. Hogy miért jó, hogy nem fürödtünk este? Mert reggel kiderült, hogy a Dráva duzzasztója is ott volt mellettünk, az volt a víz, ahol este szüttyögtünk. Így nappal elnézve, biztosan nem mentem volna be fürödni.

Még mindig az itthonról hozott készletekből gazdálkodtam, illetve itt már azért pótoltuk, előző délután vásároltunk például tejet, hogy legyen reggelire. Mivel a német nyelvtudásunk nem volt magasan, így mókás helyzetek is adódtak. Én ezen az ominózus reggelen, éppen azon méltatlankodtam, hogy nocsak, itt is van rés a pajzson, romlott tejet adtak el nekem a boltban. Skandallum! A helyzet viszont az volt, hogy én kakaót szerettem volna venni. Csak azt nem tudtam, hogy a kakaók nem a tejtermékeknél vannak, hanem a kakaós termékek mellett, és nem hűtve. Emlékeztetőül megint 1992, nálunk még elég silány a boltok felhozatala, főleg vidéken. Elég az hozzá, hogy én a tejtermékek végeláthatatlan tengerében próbáltam kisilabizálni, hogy melyik lehet a kakaó. Találtam is egy olyan dobozosat, amin minden barna volt meg sötét tónusú. Én ezt a képi megjelenítést annak tudtam be, hogy ez bizony kakaó. Az osztrák tejipar meg annak, hogy ez bizony aludttej. Így történt, hogy aznap reggel, fanyalogva ugyan, de aludttejet reggeliztem. A legőszintébben röhögött rajtam Zoli meg Zsolti.

Az élelmiszereket egy külön kajás zsákban tároltam. Ez egy egyszerű zsák volt, amit edzésekre hordtam, a száját ugyanazzal a kötéllel lehetett behúzni, ami egyben a vállpántja is volt. A néhai drága Jutka néni, aki egy csodálatos asszony volt, ő varrta nekem valamelyik éjszakán, mikor egy kis ideje volt az egész napos és éjszakai robot után.  Ezt a zsákot, egy elegáns gumipókkal erősítettem a hátsó pakkomhoz. Ízlésesen. De könnyen hozzá lehetett férni. Zsolti például a hálózsákját rögzítette így a kormányhoz, szintén gumipókkal talán. Nem volt szép, de a hátsó pakkjába már nem fért be. A csomagszállításról annyit, hogy messziről meg tudtuk ítélni, ha egy másik magyar kerékpáros jött velünk szembe. Ugyanaz a szedett-vedett felszerelés, össze-vissza felrögzített nem túl praktikus dolgok. Mellé szintén ugyanennyire nem praktikus ruházat, tornacipő, sisak… sisakra gondolni sem mertünk. Majdhogynem ki is nevettük a sisakosokat. Persze a lawamündi menetnél már azért sejtettük, hogy hasznos dolog lenne. De hát nekünk, magyaroknak, az volt amire akkoriban tellett, illetve be lehetett szerezni. Ezzel szemben a legtöbb ottani kerékpárosnak erős ponyvából készültek a vízhatlan pakkok. Nem csak hátul, hanem hogy egyenletesen legyen elosztva, meg több cucc férjen, elöl is volt csomagtartó és azon csomag. És a kisebb dolgoknak, térképnek, ennek-annak még a kormányon is egy kisebb táska. És persze a ruházat. Rendes kerékpáros ruha, cipő és az említett sisak. Szóval a magyarokról ordított, hogy magyarok. Ez annyiból volt jó, hogy ha ilyen szedett-vedett felszerelést láttunk, nem csak intettünk, hanem jó hangosan „sziát” köszöntünk. Így találkoztunk néhány honfitársunkkal is.

A negyedik napra az volt a tervünk, hogy az olasz határ mentén fogunk megállni a nap végére. Ezt tudtuk is tartani, de addig még előttünk volt egy 130 km-es etap.

Az tervezett útvonal Völkermarkt-Klagenfurt és a Wörthi tó alatt a határig. Dimbes-dombos részeken karikáztunk, csodálatos tájakon át haladva. Ékszerdoboz-szerű kis települések követték egymást, fatornyos templomokkal, kis patakokon átívelő hidakkal, pazar közterekkel. A települések határain a helységnév táblák alatt, hatalmas fa ágyasokban muskátli, vagy valami más szép növény. Gondozva, karbantartva, ápolva. És mi folyamatosan csodálkoztunk. Ha annak idején lett volna olyan fotómasinám, amivel több képet tudtam volna csinálni, ezer felvétel készült volna. De így két-három 36-os tekerccsel… így sajna nagyon kevés készült. A kerékpáros túrázásnak a nagy előnye a megfelelő tempó. Nem gyors, mint egy autó vagy motor, de elég haladós a gyaloggal szemben. Mindent meg tud szemlélni az utazó, van idő befogadni az élményeket, a látottakat. Hiszen nem kell a vezetésre úgy koncentrálni. Na és a zajok, és az illatok, szagok. Teljesen más, ezeket csak a bicóról lehet tökéletesen magunkévá tenni.

Apropó, szagok. Az egyik pihenőnél, Klagenfurt előtt megálltunk kajálni. Több asztal, körbe padokkal, patika tisztaság, vízvételi lehetőség, virágok, fenyőillat, madárcsicsergés, szabadság. Ahogy kipakoltunk, és elkezdtünk enni, Zsolti kibontott egy sajtot, amit reggel vett a boltban. Hát az volt olyan, de olyan büdös, hogy ellentmondást nem tűrő hangon utasítottuk, hogy haladéktalanul költözzön arrébb két paddal, és ott fogyassza el a sajtot. Szó nélkül engedett a kérésünknek, nem szeretett volna vaddisznót kergetni barátságunk rózsakertjében.

Itt volt egy mókásra sikeredett kis csobogó is, ezért úgy döntöttem, megborotválkozom. Csak úgy emlékezetből, mert tükröm az nem volt. Úgy ahogy sikerült, de ezt a műveletet a  továbbiakban hanyagoltam. Pár napot kibírok borostásan. (Fotó:a mókás kút. balról, Zsolti, Zoli)

Klagenfurt nagy város és mint mondtam, mi egy átlagos térképpel utaztunk, de azért valahogy átverekedtük magunkat a városon.  Zavaró volt a nagy forgalom, hiszen eddig csak kisebb településeken haladtunk. Utólag úgy gondolom, ki kellett volna kerülni, mert 5-10 km plusz lett volna, de időben meg kényelemben jobban jártunk volna. Mindegy, ez már így lett.

A Wörthi tavat mindenkinek ajánlom megtekinteni, ha arra jár éppen. Még egy kitérőt is megér. Ez a rész szerintem Karinthia gyöngyszeme, habár nagyon sok izgalmas látnivaló van ebben a tartományban is. A tó körüli kerékpárút itt is szintén nagyon kulturált. Rengeteg pihenővel tarkított, egyszerűen jó itt tekerni. Kapkodtuk a fejünket, amerre néztünk, mindig volt valami érdekesség, valami látnivaló. Erről a mondatról eszembe jutott valami, mikor a fej szóhoz értem, mégpedig a megállapításunk. Azt tapasztaltuk, hogy a fej, pontosabban a nyak az, ami harmadiknak fárad el, a csukló és a könyök után. Később jönnek csak a lábak. Estére már nagyon fáradt volt a nyakunk az egész napos tartástól. Hiszen a montik és a versenykeró kormányállása egy folyamatosan erőltetett felfelé nézésbe kényszeríti a kerékpárost. Előnye ennek a testtartásnak viszont a kisebb légellenállás. Valamit valamiért.(Fotó:Wörthi-tó-Maria Wörth.)

A tavat elhagyva szintén kisebb települések között utakat választottunk, Villach-ot már alulról kerültük, és estére megközelítettük a határt. Nagyon izgultunk, hiszen a cél mégiscsak Olaszország volt, és most itt vagyunk a kapujában, 10 km-re az osztrák-olasz határtól, szinte már átláttunk a taljánokhoz.

Nagyon elcsigázottak voltunk. Mögöttünk kb. 500 km a négy nap alatt, az Alpokon át, néha ázva egész nap, máskor meg a tűző napon tekerve, lüktető aggyal, és két napja nem tisztálkodtunk. Eléggé ösztönzött minket arra, hogy szűkös valutakeretünkből (mert ilyen is volt akkor), egy nagyobb összeget kempingre szánjunk. Így Pöckauban az első utunkba kerülő, egyébként még mai szemmel is a hazaiakhoz mérten pazar kempingben töltöttük az estét. Pici, de annál csodálatosabb kemping volt. Gyakorlatilag egy nagyobb udvar egy nagy ház mögött. A ház oldalában egy tisztasági blokk. Mikor elkezdtem tusolni, a hideg kirázott, olyan jól esett a melegvizes fürdés. Korán lefeküdtünk, mert úgy terveztük, a másnapi szakaszt már a tengerpartig nyomjuk. És az bizony még 230 km távolságra volt.(Fotó: Indulás a kempingből Olaszországba. Mindig én csomagoltam a sátrat.)

Reggel aztán korán összecsomagoltunk és útnak eredtünk. Még egy település volt a határ előtt, ahol bementünk egy nagyobb üzletbe, és vásároltunk szükséges dolgokat. Jellemzően élelmiszert, kenyeret, szalámit, konzervet, ami eláll sokáig a dög melegben. Megérkeztünk a határra, és odakarikáztunk az ellenőrző pontra. Akkoriban szerintem nem nagyon volt még egy ilyen szedett-vedett társaság Magyarországról. Nézegettek, forgatták az útlevelet, próbáltak kommunikálni, hová, hány napra, ezeket azért megértettük, és még meg is válaszoltuk. Azért szépen szétválasztottak minket, és külön-külön meg kellett mutatni az 500.000 lírát, mert annyinak meg kellett lenni minimum határátlépésnél. Akkor ez volt a szabály. Nem engedtek be az országba bárkit, egy fillér nélkül, hogy majd ott kolduljon meg élősködjön egy másik társadalomban. Én akkoriban háborogtam, hogy minek vannak határok, mire jó ez, hiszen lehetne csak menni. Hiába, fiatalság bolondság. Ma már megértem, hogy miért kellenének határok, és miért kellene komoly szabályokat hozni és azokat betartatni.

Az első nagyobb település Tarvisio. Hát itt vagyunk, a híres olasz bőrkabátok hazájában, amiről eddig csak otthon a seftelőktől hallottunk. Rossz nyelvek szerint egyébként a kabátok a magyar, de legalábbis a volt szoci blokk ipar remekei voltak, de a szokásos kivisszük, megszellőztetjük, majd drágábban visszahozzuk rendszer szerint találtak új gazdára. Szépen elkezdtünk ereszkedni be az olasz Alpok közé. De előtte megálltunk nekivetkőzni, hiszen szépen sütött a nap. Közben, ahogy beszélgettünk, két idősebb fazon állt meg mellettünk, Pazar országúti verseny cangával, szuper bicajosszerkóban, semmi csomaggal. Pf….klafa, csak néztünk… és meglepődtünk, mikor kissé tört magyarsággal megszólítottak minket, hogy nem kellene nekivetkőzni, mert hamarosan hűvös lesz majd bent a hegyek között, és mivel nagyon hosszú lejtő jön, nem lesz időnk kimelegedni. Kiderült, hogy Ausztriába költözött honfitársaink voltak, akik reggel elindultak, és estére a tengerparton akartak fürdőzni. Majd másnap vissza. A csudába, akkor ez nekünk is menni fog. Nagyon örültek a sportteljesítményünknek, olyannyira, hogy adtak egy-egy banánt a kerékpáros felsőjük hátsó rekeszéből, és majdnem annyi schillinget, amennyit összesen mi vittünk. Hja, kérem, az anyagi különbség már akkor is megvolt a két nemzet között. És nem, soha nem fogjuk Ausztriát utolérni és nem csak az anyagiak tekintetében.(Fotó: Tarvisio. Jobbról, Zsolti, Zoli)

A beszélgetés után, vidáman a nyeregbe pattantunk, és megkezdtük az ereszkedést a hatalmas hegyek között. Valóban nem volt melegünk, kellett a pulóver. Alig-alig kellett tekernünk, végig enyhe lejtő volt, egészen, míg kiértünk a Pó-síkságra. Nagyon tetszett, hogy sok alagúton mentünk keresztül. Ilyenkor gyorsan lekerültek a napszemüvegek, mert a nagy kontraszt miatt bent semmit nem láttunk.(Fotó: Alagút valahol Olaszországban)

Udine előtt megálltunk egy út menti pizzériában, hogy megegyük első olasz pizzánkat. Én addig sem, és azóta sem szerettem meg ezt az ételt. Ha lehet az eredeti még rosszabb, mint a hazai melegszendvicsszerű készítmények. Bár ki tudja, ennek is van ezer fajtája gondolom. Sőt, nem gondolom, tudom, hiszen itt is volt egy kis vidám történet. Próbáltunk takarékoskodni a pénzünkkel, hiszen nem volt még bankkártya akkoriban (az sem volt), ha elfogyott volna a pénzünk, akkor kakukk. Vége a dalnak. Na de a külföldre szakadt hazánk fiai, erősen megemelték a költségvetésünk arányát. Zsolti eldöntötte, hogy egy jó drága, nagy pizzát választ. Mikor kihozták a három pizzát, az övé volt a legkisebb. Soha nem felejtem el azt az arcot. De persze az övé magasabb, kiadósabb is volt, mint a miénk, szóval nem járt rosszul, de elsőre nagy döbbenet volt.

Dél körül kiértünk a Po-síkságra. Egy százast addigra kb. le is tekertünk. És akkor megtörtént az első műszaki akadály. Egyszer csak beállt a bicajomon a hajtókar csapágy. Hoppá. Ez még kónuszos volt, nem monoblokkos, és mint hamar kiderült, nem tettek bele elég zsírt, így megszorult a kónusz. Na, mondom, én akkor most keresek egy állomást, és szépen hazajövök egyedül a maradék pénzemből. Érdekes, hogy azzal az eszemmel, eszembe sem jutott, hogy a következő településen szerezzünk gépzsírt. De Zoli, aki műszaki beállítottságú volt, nem adta fel. Elő a szerszámost, amit gondosan összekészítettünk otthon. A pedált ugyan nem tudtuk leszedni, de a kónuszcsavart kitekerve, beleláttunk az agyba. Teljesen száraz, a golyók csak úgy szárazon futottak. Zoli nem tökölt, elővett egy közepes műanyag dobozt, amibe csirkepörkölt volt. Esküszöm, hogy így történt, hogy ilyet hozott az útra,… ingyen én nem hazudok senkinek. Ezen akkor is nagyon meglepődtem. Összeszedte a húsról és a hús körüli zsírt és azzal töltötte meg a középső agyat. Így esett, hogy a maradék aznapi 130 km-es táv megtételét, Zoli tündéri anyukájának a csirkepörköltje tette lehetővé. A nap végéig nem is volt vele gond.

A Pó-síkságra érve, piszok jól haladtunk. Simán toltuk a 21-22-es átlagot, ami ekkora csomagokkal, a túra ötödik napján, 600 kilométerrel a hátunk mögött, igazán szép teljesítmény. 
Nekem nagyon tetszett ez a rész. Az osztrák világ gyönyörű, minden zöld, nagyon szép, nagyon tiszta, nagyon sarkos. Az olasz meg, nagyon nem sarkos, eléggé lepusztult, de itt már minden eléggé mediterrán. Nekünk meg akkor nagyon is mediterrán volt. A jellegzetes házakkal, a mediterrán növényekkel, a házak kinézetével. Nagyon megszerettem. Arról már írtam korábban, hogy a kerékpár milyen ideális, ha az ember ingereket akar gyűjteni utazás közben. Hát itt voltak ingerek. Kisebb településre beérve, elkaptunk egy-egy dinamikus olasz párbeszédet, ételek illata szállt a kis utcák házainak felhevült falai között, a kifeszített szárító köteleken száradó ruhák illatát is érezni lehet ilyenkor. A települések közötti útszakaszok viszont elég egyhangúnak tűntek már ezen a forró nyári délutánon. Egyhangúan zúgott a terepgumi az aszfalton, mintha egy busz jött volna állandóan mögöttem. Na persze, hogy nem volt normális országúti gumim. Hogy miért? Hát honnan? Miből? Miért? Pénzem az nem volt rá, mert elköltöttem bicajra, pakkra, felszerelésre, schillingre meg lírára. De hát nem is nagyon tudtam volna venni, mert nem igen volt hol. És nem is gondoltam ilyesmire. Ilyen kerékpárra jó ez a gumi, hiszen ezzel adták. De nagy tévedések ezek.

Egy alkalommal két kerékpáros jött szembe velünk. Tré felszereléssel, úgy hogy élből hangos, sziasztok volt a köszönés, tudtuk, láttuk hogy magyar srácok. Persze hogy azok voltak. Nyilván megálltunk, és beszélgettünk pár percet. Hogy stílusosak legyünk, ledobtuk a láncot azon, amit mondtak. Ők Svájcból haladtak éppen hazafelé. Bravó! Ők is amolyan magyarosan utaztak, gagyi cuccal, kis költségvetésből, vadkempinggel, vagy belógtak a kempingekbe. Mesélték, hogy a csomagokat bedobálták a kempingbe hátul, meg a kerókat is, és ők meg elöl besétáltak egy szál fürdőgatyában. Nehéz elképzelni, de ezek a kempingek hatalmasak, észre sem veszik, ha lesz egy új sátor, vagy két emberrel több van bent.

Késő délután volt már, a forró nap után a szieszta véget ért, az emberek kezdtek előjönni a házaikból. Mire szembesültünk vele, hogy Zsolti hátsó gumija annyira lekopott, hogy ha nem veszünk neki egyet, akkor már a nap végét sem tudja vele letekerni. A szövetig lekopott a futófelület. A következő településen egy tetemes összegért vásárolt magának egy Michelin gumiköpenyt, amivel aztán még évekig kerózott. Még hogy nincs minőségi különbség drága felszerelés és olcsó felszerelés között.  Szóval kicseréltük a gumiköpenyt, és egy hatalmas lendülettel, este 10 körül befutottunk Jesolo-ba. (Fotó:Érkezés Jesolo-ba)

A Parco Capraro kempinget néztük ki. Nem tudom, hogy miért azt. Talán valakitől hallottuk, vagy mikor odaérkeztünk egy reklámtáblán láttuk. Talán mégis az előző, mert arra emlékszem, hogy valahonnan tudtuk, hogy 11-kor bezár, és már nem lehet bemenni. Azóta tudom, ez nem igaz, mindig van ott valaki, óriási kemping. Majd reggel bejelentkeztünk volna. Na mindegy, szó ami szó, időben odaértünk, befizettünk két éjszakára, hamar sátorállítás, és szunya. Nagyon vártuk a reggelt.

El is érkezett az olasz nyaralásunk, első és egyben utolsó napja. Így is terveztük. Egy pihenőnap, és Go Home! J Én reggeli után azonnal egy karbantartót kerestem, akinek elnyögtem egy kis szótározás után, hogy machine grasso. És persze kézzel, lábbal mutogattam a vason, hogy mire is kellene. Percek alatt került gépzsír, és kiszorítottam vele a középagyból a pörköltzsírt.   

A nap többi részét a tengerparton töltöttük. Hamar megbeszéltük, hogy legközelebb a hazai kátyús utakat, és az itthon uralkodó közlekedési erkölcsöt meghagyjuk másnak. Majd a magyar határig vonattal jövünk, és azokat a napokat, amiket így megspórolunk, inkább Ausztriában és Olaszországban töltjük el. És így is lett… Itt tenném hozzá, hogy ez a közlekedési erkölcs, azóta sem változott, sem Ausztriában, sem itthon. (2021-ben és 22-ben is tekertem a labancoknál.) Pedig eltelt közben 30 esztendő.(Foto:Jesolo tengerpart. Jobbról, Zsolti, én)

Na és akkor el is érkezett a hazautazás napja. Milyen gyorsan, ugye? 😆 A hetedik napon kora hajnalban mi már a pedált nyomtuk, mikor a kemping lakói még az előző nap fáradtságait pihenték ki. Izgalmas volt az előttünk álló öt nap.
– Emlékszem, mikor egy alkalommal két nappal ezelőtt még idefele megálltunk pihenni valami igazán kies helyen Pó-síkságon. Leültem a canga mellé, és csak néztem és néztem. Mi ez? Egy rakat cső, két kerék, ülés kormány. Pár apróság. És ezzel eljöttem ide, mindjárt az Adriai-tengernél vagyunk. Itt vagyunk Olaszországban, a semmi közepén és kerékpáros szemmel nézve rohadt messze Monortól. –

És most irány haza. Vajon milyen lesz? Öt nap még elég hosszú. Jó idő lesz, bekapunk valami vacak időt? A vasak egybe maradnak, nem lesz semmiféle baleset, elég lesz a pénzünk? Megannyi kérdés volt, de ekkor már azokra a táblákra összpontosítottunk, amelyiken Udine felirat volt, mert az vezetett be minket a hegyek közé. Jó kondiban voltunk, megedződtünk az előző napok alatt. Zsolti ugyan mindig lemaradt, de ez így volt már az indulástól kezdve. De nem úgy maradt le, hogy eltűnt és várni kellett rá. Hanem állandóan kb. száz méterrel mögöttünk jött. De mindig annyival. Eleinte bevártuk 5-10 percenként. De rájöttünk, hogy neki ez a jó, jóval mögöttünk jönni. Nem kullogott, nem hátráltatott minket. Jött ő is, csak hátul.

A Pó-síkság és az Alpok monumentális hegyei közt hirtelen az átmenet. Udine után, egyből a hatalmas hegyek jönnek, nincsenek kisebb dombok. Ez nagyon magával ragadó. Egyből, mint egy nagy kanyonba, bevisz az út a sziklák közé. Aztán egészen az osztrák határig szinte felfelé kanyarog az út. Azt gondoltuk, hogy majd nehéz lesz tekerni, de tévedtünk, mert a délutáni, tenger felől felkúszó meleg légáramlat, folyamatosan tolt minket. Simán tudtuk tartani a 20-as átlagot, olyan volt mintha csak sík terepen hajtottunk volt. Visszafelé már voltak biztos pontok, tudtuk, hogy hol kell majd megállni, nagyjából meddig jutunk el. Ez adott egy bizonyos nyugalmat. Mert tudtuk, hogy például ezen a hetedik napon este, a Pöckau-i kemping a cél. És ehhez képest iktattunk be több, vagy kevesebb pihenőt. Még mókázni is volt kedvünk, meg időnk.
(Fotó:Zoli elütött engem.

Délután még sokáig kanyarogtunk a Fella folyó völgyébe. Ez az a folyó végig az út mellett kanyarog 54km-hosszan, egészen a Osztrák határig. Egyszer le is mentünk megmosakodni. Baromi hideg volt a víz, de azért jól esett lemosni a port magunkról.
(Fotó:Fella folyó)

Késő délutánra megint letoltuk a 230 km-t. A határon simán átmentünk, vámolnivalónk nem volt, nem hoztunk semmit. Megérkeztünk a kempingbe, a sátor már szinte magától összeállt. Rutinos, profi tempóban készülődtünk az esti lefekvéshez. A kempingben most nem volt akkora élmény a tusolás, hiszen előző nap még a tengerben áztattuk magunkat egész nap. De azért persze jól esett tisztán lefeküdni. 10-12 óra tekerés alatt szép kis koszréteg tud kialakulni a testeken. 

A nyolcadik napról már tudtuk, hogy erős lesz. Ausztria elég hepehupás rész, idefelé tapasztaltuk. Ennél jobban csak a Zalától féltünk. 😯 Reggel útnak eredtünk, verőfényes napsütésben, vidáman, és ahogy emlékszem egyáltalán nem fáradtan. Az első fél óra-óra, azért minden nap kellemetlen volt, ami az ülést illeti. Hiába már egy hete ültünk a nyergeken, ennyi idő kellett, hogy megszokjuk és a induló kellemetlen érzékenység elmúljon. Aztán aznap már nem volt ezzel probléma, bejáródtak az ülepek. Ezen a napon, az volt a változás ezen a szakaszon, az idefelé úthoz képest, hogy a Wörthi tavat felülről kerültük meg. Fő a változatosság. Valahol Völkermarkt magasságában aztán, újra műszaki akadályba ütköztünk. Egy erősebb kaptatón, Zsolti cangáján elszakadt a lánc. Húha… Ilyesmire egyáltalán nem számítottunk. Az elszakadás jelen esetben azt jelenti, hogy valamelyik láncszemből kiugrik a csapszeg, és szétesik a lánc. Akkoriban még a láncok úgy voltak összerakva, hogy volt egy szem, ami egy picit más volt minta többi, és ott lehetett szétbontani, ha szerelni akarta az ember. Na, ezen a láncon nem volt ilyen, nem tudtuk, hogy ez már egy modernebb lánc, amiből simán ki kell tolni láncbontóval (ami nekünk persze nem volt) a csapszeget tetszőleges helyen. A nálunk lévő eszközökkel szépen megjavítottuk. Fogó, kis kalapács, csavarhúzó, fogd meg, ne erre, ne ide, oda tedd, ujjacskákra vigyázni, üss! Kész. Örültünk, de aggódtunk is, hiszen most jön a neheze, sok kaptatóval. Ez a legkegyetlenebb rész, ami előttünk áll. Mindegy, gyerünk.

Most ahogy a láncról írok, a rutintalanságunkhoz tartozott, hogy láncolajat nem vittünk magunkkal.(Mint ahogy gépzsírt sem.) Nem gondoltunk arra, hogy már egy-kétszáz kilométer után is megtámadja a láncevő bogár a láncot, és hangos zizegéssel adja tudtunkra nem éppen áldásos tevékenységét. Sőt, egy egész napos esős napon, ez még ennél hamarabb is megtörténik. Magyarországon nem volt gond, mert az út szélén eldobált szemét közt rengeteg olajos doboz is van, … és hamar rájöttünk, hogy mi a megoldás. Annyi olaj bőven volt a dobozok alján, hogy akár az összes bicajt meg tudtuk olajozni egy eldobott flakonba maradt olajjal. Na, Ausztriában, a fent említett okok miatt (rend, tisztaság) már más volt a helyzet. Csak a nagyobb kamionparkolókban, vagy külföldiek által látogatott helyen volt ilyesmi szemét. De így is bőven volt lehetőség olajozni.

A Lawamünd melletti hegy megközelítése erről az oldalról is nagyon nehéz dió. De elhatároztuk, hogy ezen a napon legyűrjük ezt a részt, és most fent alszunk a tetején, nem akarunk reggel egyből cumival kezdeni. Egy 13%-os emelkedő, 10 km hosszan. Nagyon durva. Tekerés és tolás az elején, a végén már csak tolás. Betojás. Én elhatároztam, hogy félútig tekerek is a tolás mellett, pihenek egyet, aztán a másik felét is egybe lenyomom. Aha, gondolta Móricka (Moriszka). Ez úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy öt kilométert tekertem meg toltam. Kis pihenés. Aztán már csak kettőt tudtam, az hét. Kis pihenés, kicsit több mint az előbbiek.(Pár percek ezek.) Utána már csak egyet-egyet, de azt már csak tolva, az kilenc km. A végén meg már menni is alig tudtam. Kipurcantam. Az utolsó ezer métert tolva, meg-megállva tettem meg. A végére azért maradt erő felmászni a csúcson egy szabadtéri fa alkotásra egy kép erejéig.(Fotó: Kültéri szobor, kerékpárossal)

Ez a hegy, a másik oldalról is hasonló volt, csak ott 30 km, amiből csak pár száz méter volt ilyen durva emelkedő. Szóval sokkal lassabban emelkedett, viszont ott meg hosszabb volt a táv. Egykutya. Már majdnem sötétben értünk fel. De volt még idő. A látvány csodaszép volt, mert lent már kigyúltak a település fényei. De mi most a letáborozással voltunk elfoglalva, meg most hogy láttunk egy kicsit, örömmel vettük észre, amit idefelé nem, a tisztálkodási lehetőséget (meg is mosakodtunk) és a kulturált wc-t. Nekem még mindig volt hazai konzervem az ellátmányban, így megmelegítettem egyet és meleget kajáltam. Nagyon jólesett. Na a melegítés,… nem ám gázfőző, mint manapság. Denaturáltszeszes honvédségi melegítő. Ennek a belsejében jó egészséges azbeszt van. Ez szívja fel a denaturált szeszt. Begyújtva a denszeszt, egy konzerv melegítésre pont megfelel. Akkora a mérete is. Nem kell edény, hanem dobozában fő meg az étel. A főzőberendezés büdös mint a dög, meg gyenge a teljesítménye, lassan melegít, cserébe szabályozni sem lehet, és problémás volt az üzemanyag szállítása is. Azóta sem kedvelem ezeket az alkoholos főzőket. (Fotó:Magyar Honvédségi alkoholos melegítő készülék)

Másnap reggel ámultunk, hogy milyen helyen táboroztunk le. Szikrázó napsütés volt, szépidőfelhőkkel tarkítva. A levegő, mint a kristály, olyan tiszta. Csodálatos kilátás nyílt a környékre, és még annál is tovább. Igaz, hogy csak kb. 1400 méteren voltunk, de visszatekintve amerről tegnap jöttünk, alattunk, Karintia, mint egy nagy teknő, azon túl meg Szlovénia és Ausztria 3000-es magashegyei látszottak. Szóval ameddig a szem ellát, egy csoda. Úgy éreztem, Olaszországig ellátok, ami majdnem igaz is volt, csak ebből a szögből egy picit belelóg Szlovénia, de azoknak a hegyeknek a másik oldala már olasz. Na, mindegy, ezen töprengtem. Ilyenkor sokszor elgondolkodtam rajta, hogy mekkora utat tettünk meg, és azért még jócskán van belőle hazáig.(Fotó:Kilátás a hegytetőről.)

Mielőtt elfelejteném, a reggelt, reggeli után azzal kezdtünk, hogy Zsolti láncát újra összepattintsuk. Ugyanis tegnap még ő is elkezdett tekerni felfelé, de hamarosan szétesett a lánc. Nem volt fontos, mert jobbára úgy is tolta/toltuk a bicajt. De azért kétségbe estünk. Na, a mindenit, pedig a mai nap olyan, hogy lesz benne erősen kaptató még itt az elején. Zolival sutyiban meg is beszéltük, hogy ha még egyszer szétesik, akkor hazamegyünk vonattal. Talán az előző szerelésnél nem csináltuk jól, talán ez egy másik csapszeg volt, nem tudom, de onnantól kezdve többet nem esett szét a lánc. Jól megcsináltuk.

Kimostam egy pólómat, ha már akadt tiszta víz, és kiterítettem a hátsó pakk tetejére. Ez volt ugyanis a bevált szokás, hogy ne kelljen 10 napra 10 póló, hanem két-három darabbal megoldottuk. Ha tudtuk kimostuk, és így szárítottuk. Olcsó pólók voltak, a technikai öltözetek nálunk még a kanyarban sem voltak. Az alsógatyesz-zokni problémát pedig a következőképpen oldottam meg. Már jó előre elkezdtem gyűjtögetni a kidobásra szánt lyukas, nyúlott, elhasznált darabokat. És ezekből raktam be 10-10 darabot. Ezeket nem mostam, egyszerűen kidobtam este egy szemetesbe. Ez volt az ötletem, mert ezeket nem szerettem volna mosni.

Nyeregbe pattantunk, és elkezdtünk ereszkedni a hegyről. Baromi jól haladtunk, mert idefelé ugye kb. 30 km-t nyomtuk a pedált ezen a szakaszon, ezért így visszafelé rengeteget suhantunk. Többször mentem 70km/h fölé, de mindig lefékeztem, mert nagyon féltem. Ott elesni keróval, már nem egy életbiztosítás. Ha volt is emelkedő, az sem volt olyan durva, hiszen ereszkedtünk le, és szépen közeledtünk a magyar határ felé. Mivel eléggé edzésben voltunk és a kilométer sem volt sok aznapra(150), sok pihenőt beiktattunk. Sőt, elhatároztuk, hogy a végén megnyomjuk a pedált, és „otthon” (Magyarországon) töltjük az utolsó előtti éjszakát is. Annak rendje és módja szerint, estére már a Rába partján vertünk tábort.

A tizedik nap. Érdekes módon, a visszafelé útra nem emlékszem olyan intenzíven, mint az odafelé vezető útra. És ez a következő évek túráira is jellemző. Én még utána két egymást követő évben kimentem, szinte ugyanezen az útvonalon másokkal, akik kedvet éreztek egy ilyen túrához. De mindig csak az odafelé vezető út hagyott bennem mély nyomokat. Arra viszont emlékszem, hogy átlépve a magyar országhatárt, minden megváltozott. Illetve nem változott meg, olyan volt, mint 8 nappal ezelőtt. Az autósok félelmetesen közlekedtek, az utak olyanok amilyenek még ma is, és ahol van egy halom trágya, ott csak a szag van mellé. Már vágyakoztam vissza, pedig csak most értünk haza. Mivel jó kondiban voltunk, most a Zala sem fogott ki rajtunk. Addigra már robotszerűen, finoman, okosan használtuk a váltókat, jól beosztottuk az erőnket, ha úgy alakult, tudtunk leszállni, nem legénykedtünk.

Estére az utolsó éjszakán a Balaton partján vadkempingeztünk, azt már nem tudom, hogy hol. Nem is nagyon emlékszem az utolsó napra sem. Jöttünk haza, olyan utakon, amiket előtte már sokszor láttunk. Nem pont azokat, de olyanokat. Őszintén szólva és nem a nagyképűség beszél belőlem, de dög unalmas volt az utolsó nap. Egyedül az volt izgalmas, mikor már megyén belül voltunk, és pár tíz km volt hazáig. Már nem beszélgettünk, csak tekertünk, a fejünkben ezernyi gondolattal. Hogyan meséljük majd ezt a hatalmas élményt el, hogy valami átmenjen a hallgatóságnak? A képek, az a (mai szemmel nézve) pár darab, amit készítettünk, majd csak napok, hetek múltán lesz kész. És ki tudja mi lesz rajtuk, hogy azt fotóztuk-e, ami igazán érdekes.

Ma már, ahogy nézem a képeket, tudom, nem azt fotóztam, amit kellett volna. Szép tájak, pazar erdők, rendezett városrészletek, és csupa olyan dolgok, amik nálunk akkor sem voltak, és talán azóta sem lett több belőlük. De magunkat, a fiatal énünket, alig vittük filmre. Pedig most jó lenne több közeli kép magunkról. Legalábbis én így érzem.

Mikor már Monor környékén jártunk, nagyon furcsa érzés lett úrrá rajtam. Minden kicsi lett. De a távok mindenképpen. Azt nem kérdeztem meg a Zolitól, Zsoltitól, hogy ők is ezt érezték-e. Pár perc alatt leértünk Üllőről Monorra, bekanyarodtunk a főutcára, amin, mint egy villanás, végigértünk. Mikor bementem a kertünkbe, olyan kicsinek tűnt az egész kert házzal együtt, hogy elmondani nem tudom. Nem volt otthon senki. Tíz napig nem tudta senki, élünk-e vagy halunk. Ilyen világ volt ez, sokkal nyugisabb, mint most. Letettem a pakkot a cangáról és 1500 km után először mentem csomagok nélkül. Mint egy rakéta, úgy repültem át üresen Monor egyik végéből a másikra, mert tudtam, hogy a szüleim a bátyáméknál lesznek. Így is volt. Az út alatt csak egyszer borotválkoztam, még odafelé és mivel így nagy szakállam volt, meg szénné barnult arcom, testem, a saját apám elsőre 10 méterről „jó napottal” köszönt nekem vissza. : ) Elképzelni sem tudom, és most már sajnos megkérdezni sem, mi járt a fejükben, hiszen tudták, mit csinálunk, és bár már 20 évesek voltunk, azért csak a gyerekeik még. Azt viszont tudom, hogy ez a kerékpártúra volt az első „nagy” életre szóló élmény számomra. Annyi friss benyomás és élmény ért, hogy azt elmondani nem tudom.

Hát, ennyi lett volna az én történetem, az elsőről. Az első kerékpártúráról. Nagyon sokat tanultunk, sokat tapasztaltunk az út során, amiket a következő túráinkon fel tudtunk használni. Az a canga, amire akkor olyan sokat költöttem, még további 20 évig szolgált alattam, több tízezer kilométert tettem meg vele. Azt gondolom, életem legjobb befektetése volt. A barátok már nincsenek mellettem, Zsolti örökre elment, Zolival eltávolodtunk egymástól, és a kerékpár sincs már meg. De ezek az élmények egész életem során emlékezetesek lesznek számomra. Mindenkit arra biztatok, hogy ha van egy ilyen hasonló őrült ötlete, ne habozzon, kezdjen hozzá. Egy életünk van!