Az utóbbi években, néhány kisebb kerékpártúrától eltekintve, nem igazán kerékpároztunk. Ennek oka, a család legfiatalabb tagjának kora és súlya. Amikor még nem volt nagyon nehéz, addig vittem, utána meg már vinni nem szerettem volna, egyedül meg keveset tudott tekerni.
De most végre már mindenki tudott saját kerékpárral jönni. Megvettem a harmadik kerékpárszállítót is, mert az első kettő nem vált be.  Az időjáráson kívül már nem volt semmi akadálya, hogy útnak eredjünk. Két betervezett hétvége, szinte szó szerint elúszott, mert olyan esős volt mindkettő. De aztán május utolsó hétvégéje kedvezett, felpakoltam a cangákat és nekilódultunk. Az útvonalterv a következő volt. Diósjenő-Kemence-Bernecebaráti-Diósjenő. Ez egy ötven kilométeres kör, viszonylag jó minőségű erdei utakon. Kilenc órára értünk a Diósjenői kempinghez. Hamar összeszedtük magunkat, és nekivágtunk. Mindjárt a legnehezebb rész következett. A településből kiérve, egy erős kaptatóval indítottunk, viszonylag jó minőségű földúton. Ez vezetett ki az aszfaltozott erdészeti útra.Rendesen rá kellett taposni a pedálra, mert a Závoz pihenőig három kilométer kemény emelkedővel lehet feljutni. Mondhatom, hogy ez a legnehezebb része túrának. Nem szégyen, ha néha-néha tolja az ember a kerékpárt.Néhol 14%-os az emelkedés, szóval soksor szálltunk le és toltuk a kerókat. Nem szégyen, komolyabb kerékpárosok is csak szédelegtek felfelé menet.„Egy gondolat a „komolyabb” kerékpárosokról. Sokat törtem a fejemet, vajon miért nem fér rá arra a nyomorult több százezres bicajra egy filléres csengő. Mert jönnek mögöttünk 30-40-50 km-es sebességgel, akár a lejtőn, akár egy sima Balaton kerülésnél és csodálkoznak, hogy a magunkfajta kocabringások nem állnak félre. (Igen, mi egymáshoz közel, vagy egymás mellett megyünk, ténfergünk, mert egy család vagyunk, nem sietünk, beszélgetünk… hasonlóan, mint a profik, közutakon egymás mellett csapatostul… csak mi a kerékpárúton.) Mennyivel egyszerűbb lenne jelezni pár tíz méterről, hogy vigyázz jön a polár expressz, állj félre”.  Mi legalábbis így szoktuk, ha meg akarunk előzni valakit.

Mikor felértünk a Závozhoz, jólesett megpihenni pár percet, gyönyörködni a panorámában.Na, de innentől kezdve Kemencéig, közel 20 km gurulás következik. Jó minőségű aszfaltúton. Nem mondom hogy forgalommentes úton, de 10-15 autónál több nem jött, amíg mi ott voltunk. Persze sokszor megálltunk, hogy megcsodáljuk a természet szépségeit.Ha láttunk egy hidat a Kemence-patakon átívelni, vagy egy útszakaszt, ami a folyón átvezet, Péter biztosan áttekert rajta.Mert azt nem említettem, de most már tudható, hogy az út végig a csodálatos, és most még elég bővízű Kemence patak mentén halad.A patak haladását sok helyen törte meg kis vízesés. A látványuk is hangulatos volt, de a hangjuk is sokat adott a kirándulásunk élményéhez.Az első forrás, a Gyeplős kút volt, ahol megálltunk. Nem volt nagy vízhozama ottjártunkkor.Mégsem ez szomorított el a legjobban. Hanem az, hogy lassan már hiányolom, ha az ehhez hasonló pihenőknél nem látok legalább fél köbméter szemetet. És nem, nem, nem. Nem értem, miért van ez így. Egyszer azt mondta valaki, hogy azért van ez így, mert mi önkéntesek összeszedjük az ilyen primitív emberek után. Ezzel nem értek egyet. Ha összeszedjük, ha nem, ők akkor is eldobálják, csak utóbbi esetben egy idő után élhetetlen lesz a természet.Dél körül be is értünk Kemencére, ahol elvégeztünk egy kis feladatot, majd megebédeltünk az idősek otthona előtti kis kerti kiülő alatt.

Kemencéről, közúton mentünk át Bernecebarátiba. Ez egy rövid, mintegy három kilométeres út, gyér forgalommal.Hamar megláttuk a település templomának tornyocskáját. Ott magasodott az éppen virágzó bodzaültetvény felett.Beérve a településre, hamarosan jobbra kanyarodtunk, hogy megkeressük az utat, ami párhuzamos a Kemencét Diósjenővel összekötő úttal. Kisvártatva megleltük az eligazító táblát, amin megnéztük, merre hány méter. Habár, tudtam én, hiszen a Garmin GPS mindent mutat, nem érhet meglepetés.Beérve az árnyasba, egy jól járható út fogadott minket. Most se nem porzott, se nem volt saras. Ideális volt a trekking kerékpároknak. Péter montija meg egyenesen élvezte ezt a közeget.A Máriácska szobornál megálltunk egy pillanatra, és elolvastuk az információkat.15 millió éves látványosságról (ezt meg is néztük), és Sisa Pista betyárról… meg egy kicsit az elénk táruló természet kincseiről is.Innen Pénzásásig is végig a Nagy-völgyi patak mellett vezet az út. Ez nem olyan bő vízű, mint a Kemence patak, de nagyon szép és látványos.Több helyen kis hidakon lehet átkelni a túloldalra, rétekre, mezőkre, turistautakra, amelyek kanyarognak tovább a börzsönyi hegyek között.Ezen a részen azonban nem a patak és a hidak volt a legnagyobb szenzáció. Négy erdei siklóval is találkoztunk. Kettőn sajnos átmentünk, mire észrevettük őket, de látszólag semmi bajuk nem történt. Egy meg elpusztult, talán valaki más ment át rajta…ki tudja.Fel sem tűnt, hogy 6 km-t megtettünk, csak az Oszlopó forrásnál lévő tábla kiírásánál olvastuk az adatot. Habár folyamatos és lassan emelkedő volt ez a szakasz, nem éreztük megterhelőnek. Meg lefoglalt minket a sok látnivaló. A forrás nagyon gyengén muzsikált. Vagy talán nem is folyt, inkább csak állóvíz volt benne. Dacára a sok esőnek, ami az utóbbi időben esett.Deszkáspusztáig három kilométert kellett még tekerni. Madárcsicsergésben, balzsamos virágillatban, fák lombjai által nyújtott alagúton keresztül… Mondhatom, nem bántuk. A lehető legjobb időt és időpontot választottuk ehhez a túrához. Most a sisakokat is levettük. Forgalom nem volt, és csak poroszkáltunk, élveztük a napot.A három kilométer pillanatok alatt elszállt, és már ott is voltunk a Mária-barlangnál. Ami nem igazi barlang, hanem egy épített kegyhely. Mivel a túrázás Magyarországon nem annyira népszerű (értsd támogatott) mint a foci, így a kegyhely és környéke sajnos derékig érő gazban tündököl és koszos padok, asztalok várják az ideérkezőket. Kár.Megbeszéltük, hogy ha már itt vagyunk, felmegyünk a Drégely várhoz. Ősszel is voltunk itt gyalogtúrázni, fel is mentünk. De azért ha már itt vagyunk… Az elején egy darabon tolni kellett a bicókat a sár meg a nagy emelkedés miatt, de többször is fel tudtunk ülni, így hamar megérkeztünk az ősi romokhoz.

Csodaszép panoráma tárult elénk. Ez a látvány hamar feledtette azt a kis incidenst a felfelé vezető úton. A szokásos, kutya szabadon, megy neki a gyereknek. Persze nem bánt, csak fellöki a gyereket kerékpárostul. Nyalogatja a lábunkat… ”de hát mé baj ez?” És mikor kérdezem, hogy hol a póráz, meg hogyan jutottunk idáig, akkor pofátlanul meghúzza a vállát és flegmán a képembe vágja. „Ez van.” Hát igen. A kulturáltság legalacsonyabb foka. Ez van. Ez meg a panoráma.Pénzásásig négy kilométer. Odaérve belakmároztuk a reggel készített csokis kekszet, ittunk, haraptuk a jó levegőt, élveztük a napsütést és a nyugalmat.Innen a Börzsönyi zöld mtb túraútvonalon megyünk le Diósjenőre. Ez az út legidegesítőbb része. Az ember szeme majd kiesik, olyan rázós az út. Kilométereken át ökölnyi kövek sűrűn egymás mellett, kerülni nem lehet őket. Vannak nagyobb pocsolyák is, Péter nagyon élvezi. Kettőt is elvétett, így mind a két lába lábszárközépig vizes, saras. Neki ez a nap fénypontja. Itt lehet montizni.Már nagyon vártuk ennek a szakasznak a végét. Örültünk, mikor megláttuk a falu templomtornyát. Innen már csak egy köpés a kemping… pontosabban előtte a Diós fagyizó. Mert az ilyenkor is nyitva van (pünkösdhétfő). Nagy adag fagyi jár mindenkinek, aki lenyomta ezt az 50 km-t, 750 méteres szinttel. Kellemesen elfáradtunk, pedig kényelmes tempóban teljesítettük a túrát, hiszen már délután 6 óra lett. És kilenc körül indultunk. De nagyon sok helyen megálltunk és szívtuk magunkba az erdő illatát, hallgattuk a csendjét. Jó szívvel ajánlom ezt a túrát már 8-10 éves gyerekekkel is,  akár nyáron is, hiszen végig árnyas erdőben vezetnek az utak, eltekintve a településen és a két település között kanyargó utaktól. Ez pár perc alatt úgy is a hátunk mögött marad. Viszont az élmény még nagyon sokáig elkísér, erőt adva a következő túráig előforduló munkanapokhoz.