Amióta megvan a Garmin GPS, sokszor úgy tervezek, hogy a túrát megelőző este megnézek egy tájegységet, ott kijelölök egy körtúrát, 10-20 km hosszan, elmentem, és másnap ez alapján túrázunk egyet. Kijelölés után azért átfutom a térképet, belenagyítok, hogy majd mire lehet számítani. Van, amikor semmi extrát nem mutatnak a térképek, és mégis sok szép látnivalóba botlunk, de van, mikor előre lehet tudni, hogy szép helyekre megyünk majd. Most is előre láttuk, hogy népszerű hely esik majd útba.A túránk kiindulópontja, a csodaszép nevű Rózsaszentmárton volt. A település a Mátra alján helyezkedik el, Hatvan felett kicsivel.A templom mellől indul a piros turistajelzés, ezen indultunk el a falu feletti rózsaszentmártoni pincék irányába. És itt van egyébként egy lignitbányászati emlékház is, de sajnos csak előzetes egyeztetés után látogatható. Egy mezőgazdasági úton haladtunk, igazán kellemes langyos tavaszi időben. A pacsirták csicseregtek a fejünk felett, ideális idő volt a kalandozásra.Akár unalmas is lehetett volna ez a szakasz, de az útszéli mezei virágok, a cserjék, kökénybokrok már javában virágoztak, és az éledő természet ezernyi jelét figyelhettük most meg a természetben.Már messziről is látszott, hogy viszonylag modernebb pincék vannak a pincesoron és nem sok. Én persze mindig a monori pincesorhoz hasonlítom a pincesorokat, ami nem szép, egyenlőtlen dolog, mert Európa legtöbb fúrt pincéjével (1000 db) büszkélkedhet a „mi” pincefalunk.Persze akadt egy-két öregebb présház is. De ahogy néztem a pincéket, folyton azon gondolkodtam, hogy ez a pincesor most kezd kihalni, vagy most kezd újra élni. Volt egy „fordított” pince is. Vicces, hogy ily módon szakadt le a présház homlokfala.Amikor elértük a pincesor végénél a kőkeresztet, szusszantunk egyet. Nagyon szép panoráma tárult elénk, alattunk a település kicsinek tűnő házaival. Ha mégis fejlődik a kis pincefalú, akkor már értem, hogy miért. Jó lehet ide kijönni, a csendbe, a nyugalomba.A térkép jelölte ugyan az andezit bányát, de őszintén szólva én nagyobbra számítottam. Amolyan kis háztáji bánya ez. Talán csak a környék építményeihez bányásztak innen alapanyagot. Ki tudja.Kicsit feljebb a tarcódi pincesoron keresztül haladtunk. Néhány pince, a régebbiek közül. Itt-ott szépen művelt szőlők, kiskertek. De itt is, mint lejjebb, ki tudja, haldoklik, vagy éledezik ez a pinceegyüttes. Mindenesetre jó példát láttunk arra, hogy néha még a gyomnövény is lehet szép. Nyilván nem a gazda szemének. A pincék nem nagyon hoztak lázba minket, annál inkább az útra igen nagy mennyiségben kiszórt, érdekes alakú kövek. (Később megtudtam, hogy koptató, sorjázó gépek melléktermékei.) A fiunk lett rá figyelmes és be is gyűjtött belőlük pár kilogrammot. Én nyertem meg a lehetőséget, hogy hazáig cipeljem a pár kilós gyűjteményt. Innentől kezdve a turistaút kezdett sáros lenni, így egy másik erdészeti utat választottunk magunknak. Régebben nem sokszor csináltam ilyet családdal, tartva az eltévedés lehetőségétől, de amióta van a Garmin… Jól is tettük, hogy másik utat választottunk, mert egy nagyon hangulatos, és főként nem sáros úton vágtunk le pár száz métert az aznapra tervezett távból.Így a kis rövidítés után hamarosan a Széleskő bányató, romantikusabb és szerintem ismertebb nevén az Apci tengerszem feletti sziklákon tátottuk a szánkat. Így felülnézetből is nagyon szép a tó látványa.És lentről is szép képet mutat a bányató. Azt gondoltunk, a húsvéti ünnepnapok után, hogy kevesen lesznek ennél a népszerű helynél, de elég nehéz volt olyan képet készíteni, amin nem volt ember.Letámasztottuk a túrabotokat, kiszellőztettem a kalapomat, és letelepedtünk a nagy kövekre. Pontosan a 13 km-es túra felénél jártunk ekkor. Nem voltak igazán nagy szintek, nagyon kellemes idő volt, szélcsendes langyos tavaszias.Pillanatok alatt előkerült a  Trangia „konyha”, és hamarosan fogyasztottuk a meleg ebédet. Sokszor szoktunk főzni, sütni is Trangiában. Olyankor jellemzően a nagy készletet viszem. Most azonban csak a kis Mini készletet tettem be a Triangle főzővel. Ezzel is készítettünk már palacsintát, sülteket, egyéb ételeket, de most Péterrel csak a jól bevált sóletet ettük, Ági meg valami tésztalevest készített magának.Jó lett volna lejjebb menni a vízhez, Péter is ólálkodott a parton, hogy hátha… egyetlen hely volt, ahol meg lehetett volna közelíteni, de az meg saras, csúszós volt. Így maradt a távolból nézelődés.Mikor kifelé jöttünk, akkor figyeltem fel a sziklák és a víz tükröződése alkotta puma fejre. Legalább is én ezt képzeltem bele.Jól belakva indultunk a piros kereszten, hogy letudjuk a tervezett út második részét is. A több napos húsvéti esőzésnek szerencsére már csak éppen hogy volt nyoma errefelé egy kis sár formájában. De legalább nem porzott az út.A Ferenc major előtti nagy rét túloldalán, egy fain kis hegy domborodott. Én láttam a térképen, hogy át fogunk rajta menni, de nem akartam a többiek előtt emlegetni. Hamarosan úgyis rájöttek ők is.A hegy lába alatti részen, hófehér ruhába öltöztek a fák és a cserjék. Szinte már innen lehetett hallani a milliónyi kis repülő rovar zöngését.Ahogy visszapillantottunk a hegy lábától, a Nagy-Hársas-hegyet láttuk, tetején a geodéziai mérőtoronnyal. Két évvel ezelőtt megmásztuk azt is, nagyon jó kis túra volt.Még ha nehéz is lett volna megmásznunk a Somlyót, mert azt láttuk az imént a rétről, szóval ha még nehéz is lett volna, a milliónyi tavaszi hérics és a hektárnyi odvas keltike látványa feledtette volna velünk a fáradtságot. Ahogy kaptattunk fel a hegytetőre, mesebeli tájra emlékeztetett az erdő. Ameddig a szem ellát, végig befedte a talajt az odvas keltike fehér és rózsaszín virága.Egy megrongált oldallapos alappont jelezte, hogy felértünk a majd 400 méteres domb tetejére.Mondjuk ezzel nem sokat törődtünk, mert olyan panoráma tárult elénk, hogy csak tátottuk a szánkat. Fotó nem adja vissza azt az élményt, amit ilyenkor érez az ember. Persze hogy nem, hogyan is adhatná vissza azt, mikor jólesően elfáradva az ember felérkezik a hegy tetejére, és ilyen látványban van része.   Mikor kigyönyörködtük magunkat, jobban körbe néztünk. Kerestük a vár maradványát, hiszen egy táblára az volt írva, hogy várak a Mátrában pontgyűjtőhely.  A helyszínen csak ennyit láttunk, mint alább a képeken. Gondoltam, majd itthon megnézem, megkeresem milyen lehetett a vár, de nem találtam róla semmit a neten.Elindulva lefelé szomorúan vettük tudomásul, hogy Ági térde feladta a szolgálatot. Egyre többször és egyre jobban tud fájni… hiába…”kopunk, kopunk”, ahogyan Hován bácsi szokta mondani, mikor kérdezem tőle, hogy hogy van.  13 km volt a mai terv és nem is nagy, 425-ös szinttel, de már ez is meg tudja gyalázni a térdet.  Ráadásul ugye lefelé mentünk még jó sokat, ami megint csak nem ad hozzá az élményhez. Pedig egy hangulatos, fenyvesben „kacsmargó” lejtős út vezetett a település felé.Az utolsó másfél kilométert az autóhoz, már csak én tettem meg. Ági és Péter letelepedett egy mezőn, én letettem a csomagokat, és elballagtam az autóért. Mondjuk ez a része a túrának egyébként sem volt a legjobb rész. Filti-folti mellékút, elég nagy forgalommal, be a templomig.Aztán mikor már mindannyian az autóban voltunk, bent a településen bementünk még a boltba, és mindenki kiválasztotta a jól megérdemelt jutalmát, üdítő és/vagy csokoládé formájában. A térdfájástól eltekintve, nagyon szép nap volt, egy rövid kirándulás sok látnivalóval.