Amióta megvan a Garmin GPS, sokszor úgy tervezek, hogy a túrát megelőző este megnézek egy tájegységet, ott kijelölök egy körtúrát, 10-20 km hosszan, elmentem, és másnap ez alapján túrázunk egyet. Kijelölés után azért átfutom a térképet, belenagyítok, hogy majd mire lehet számítani. Van, amikor semmi extrát nem mutatnak a térképek, és mégis sok szép látnivalóba botlunk, de van, mikor előre lehet tudni, hogy szép helyekre megyünk majd. Most is előre láttuk, hogy népszerű hely esik majd útba.A túránk kiindulópontja, a csodaszép nevű Rózsaszentmárton volt. A település a Mátra alján helyezkedik el, Hatvan felett kicsivel.A templom mellől indul a piros turistajelzés, ezen indultunk el a falu feletti rózsaszentmártoni pincék irányába. És itt van egyébként egy lignitbányászati emlékház is, de sajnos csak előzetes egyeztetés után látogatható.
Egy mezőgazdasági úton haladtunk, igazán kellemes langyos tavaszi időben. A pacsirták csicseregtek a fejünk felett, ideális idő volt a kalandozásra.
Akár unalmas is lehetett volna ez a szakasz, de az útszéli mezei virágok, a cserjék, kökénybokrok már javában virágoztak, és az éledő természet ezernyi jelét figyelhettük most meg a természetben.
Már messziről is látszott, hogy viszonylag modernebb pincék vannak a pincesoron és nem sok. Én persze mindig a monori pincesorhoz hasonlítom a pincesorokat, ami nem szép, egyenlőtlen dolog, mert Európa legtöbb fúrt pincéjével (1000 db) büszkélkedhet a „mi” pincefalunk.
Persze akadt egy-két öregebb présház is. De ahogy néztem a pincéket, folyton azon gondolkodtam, hogy ez a pincesor most kezd kihalni, vagy most kezd újra élni.
Volt egy „fordított” pince is. Vicces, hogy ily módon szakadt le a présház homlokfala.
Amikor elértük a pincesor végénél a kőkeresztet, szusszantunk egyet. Nagyon szép panoráma tárult elénk, alattunk a település kicsinek tűnő házaival. Ha mégis fejlődik a kis pincefalú, akkor már értem, hogy miért. Jó lehet ide kijönni, a csendbe, a nyugalomba.
A térkép jelölte ugyan az andezit bányát, de őszintén szólva én nagyobbra számítottam. Amolyan kis háztáji bánya ez. Talán csak a környék építményeihez bányásztak innen alapanyagot. Ki tudja.
Kicsit feljebb a tarcódi pincesoron keresztül haladtunk. Néhány pince, a régebbiek közül. Itt-ott szépen művelt szőlők, kiskertek. De itt is, mint lejjebb, ki tudja, haldoklik, vagy éledezik ez a pinceegyüttes. Mindenesetre jó példát láttunk arra, hogy néha még a gyomnövény is lehet szép. Nyilván nem a gazda szemének.
A pincék nem nagyon hoztak lázba minket, annál inkább az útra igen nagy mennyiségben kiszórt, érdekes alakú kövek. (Később megtudtam, hogy koptató, sorjázó gépek melléktermékei.) A fiunk lett rá figyelmes és be is gyűjtött belőlük pár kilogrammot. Én nyertem meg a lehetőséget, hogy hazáig cipeljem a pár kilós gyűjteményt.
Innentől kezdve a turistaút kezdett sáros lenni, így egy másik erdészeti utat választottunk magunknak. Régebben nem sokszor csináltam ilyet családdal, tartva az eltévedés lehetőségétől, de amióta van a Garmin… Jól is tettük, hogy másik utat választottunk, mert egy nagyon hangulatos, és főként nem sáros úton vágtunk le pár száz métert az aznapra tervezett távból.
Így a kis rövidítés után hamarosan a Széleskő bányató, romantikusabb és szerintem ismertebb nevén az Apci tengerszem feletti sziklákon tátottuk a szánkat. Így felülnézetből is nagyon szép a tó látványa.
És lentről is szép képet mutat a bányató. Azt gondoltunk, a húsvéti ünnepnapok után, hogy kevesen lesznek ennél a népszerű helynél, de elég nehéz volt olyan képet készíteni, amin nem volt ember.
Letámasztottuk a túrabotokat, kiszellőztettem a kalapomat, és letelepedtünk a nagy kövekre. Pontosan a 13 km-es túra felénél jártunk ekkor. Nem voltak igazán nagy szintek, nagyon kellemes idő volt, szélcsendes langyos tavaszias.
Pillanatok alatt előkerült a Trangia „konyha”, és hamarosan fogyasztottuk a meleg ebédet. Sokszor szoktunk főzni, sütni is Trangiában. Olyankor jellemzően a nagy készletet viszem. Most azonban csak a kis Mini készletet tettem be a Triangle főzővel. Ezzel is készítettünk már palacsintát, sülteket, egyéb ételeket, de most Péterrel csak a jól bevált sóletet ettük, Ági meg valami tésztalevest készített magának.
Jó lett volna lejjebb menni a vízhez, Péter is ólálkodott a parton, hogy hátha… egyetlen hely volt, ahol meg lehetett volna közelíteni, de az meg saras, csúszós volt. Így maradt a távolból nézelődés.
Mikor kifelé jöttünk, akkor figyeltem fel a sziklák és a víz tükröződése alkotta puma fejre. Legalább is én ezt képzeltem bele.
Jól belakva indultunk a piros kereszten, hogy letudjuk a tervezett út második részét is. A több napos húsvéti esőzésnek szerencsére már csak éppen hogy volt nyoma errefelé egy kis sár formájában. De legalább nem porzott az út.
A Ferenc major előtti nagy rét túloldalán, egy fain kis hegy domborodott. Én láttam a térképen, hogy át fogunk rajta menni, de nem akartam a többiek előtt emlegetni. Hamarosan úgyis rájöttek ők is.
A hegy lába alatti részen, hófehér ruhába öltöztek a fák és a cserjék. Szinte már innen lehetett hallani a milliónyi kis repülő rovar zöngését.
Ahogy visszapillantottunk a hegy lábától, a Nagy-Hársas-hegyet láttuk, tetején a geodéziai mérőtoronnyal. Két évvel ezelőtt megmásztuk azt is, nagyon jó kis túra volt.
Még ha nehéz is lett volna megmásznunk a Somlyót, mert azt láttuk az imént a rétről, szóval ha még nehéz is lett volna, a milliónyi tavaszi hérics és a hektárnyi odvas keltike látványa feledtette volna velünk a fáradtságot.
Ahogy kaptattunk fel a hegytetőre, mesebeli tájra emlékeztetett az erdő. Ameddig a szem ellát, végig befedte a talajt az odvas keltike fehér és rózsaszín virága.
Egy megrongált oldallapos alappont jelezte, hogy felértünk a majd 400 méteres domb tetejére.
Mondjuk ezzel nem sokat törődtünk, mert olyan panoráma tárult elénk, hogy csak tátottuk a szánkat. Fotó nem adja vissza azt az élményt, amit ilyenkor érez az ember. Persze hogy nem, hogyan is adhatná vissza azt, mikor jólesően elfáradva az ember felérkezik a hegy tetejére, és ilyen látványban van része.
Mikor kigyönyörködtük magunkat, jobban körbe néztünk. Kerestük a vár maradványát, hiszen egy táblára az volt írva, hogy várak a Mátrában pontgyűjtőhely. A helyszínen csak ennyit láttunk, mint alább a képeken. Gondoltam, majd itthon megnézem, megkeresem milyen lehetett a vár, de nem találtam róla semmit a neten.
Elindulva lefelé szomorúan vettük tudomásul, hogy Ági térde feladta a szolgálatot. Egyre többször és egyre jobban tud fájni… hiába…”kopunk, kopunk”, ahogyan Hován bácsi szokta mondani, mikor kérdezem tőle, hogy hogy van. 13 km volt a mai terv és nem is nagy, 425-ös szinttel, de már ez is meg tudja gyalázni a térdet. Ráadásul ugye lefelé mentünk még jó sokat, ami megint csak nem ad hozzá az élményhez. Pedig egy hangulatos, fenyvesben „kacsmargó” lejtős út vezetett a település felé.
Az utolsó másfél kilométert az autóhoz, már csak én tettem meg. Ági és Péter letelepedett egy mezőn, én letettem a csomagokat, és elballagtam az autóért. Mondjuk ez a része a túrának egyébként sem volt a legjobb rész. Filti-folti mellékút, elég nagy forgalommal, be a templomig.
Aztán mikor már mindannyian az autóban voltunk, bent a településen bementünk még a boltba, és mindenki kiválasztotta a jól megérdemelt jutalmát, üdítő és/vagy csokoládé formájában. A térdfájástól eltekintve, nagyon szép nap volt, egy rövid kirándulás sok látnivalóval.
