Ezt a címet több cikknek is adhatnám, hiszen ezt a távot az évek alatt sokszor megtettem, kajakkal vagy kenuval. (Mondjuk biciklivel is, de az megint egy másik cikk.) Mégsem volt unalmas egyik sem. A közös csak az volt bennük, hogy mindig a Kismarosi Sügér csónakházból szereztem be a vízi járművet. Ha egyedül mentem, mint most is, akkor egyes kajakkal, ha többen mentünk, akkor 3-as, 4-es vagy 5-ös kenuval. Mikor valaki azt mondja nekem, hogy nem szeretne ilyen vízitúrán részt venni, mert nem tud úszni, annak azt szoktam mondani, hogy nem kell úszni, kenuval/kajakkal fogunk menni. Itt a csónakházban rengetegféle kajak és kenu van. A tulajdonos pedig mindig könnyedén felméri a vízre szállók tudását, és ehhez mérten választja ki a nekik való hajót.

Most egy jó kis egyszemélyes kajakot kaptam az utamhoz. Jó stabil volt, öröm volt vele az evezés. Szerettem volna útközben is sokat fotózni, ezért most nem a sebesség, hanem a stabilitás volt a fő szempont. Ezt a hajót kaptam:
Minden cuccomat bepakoltam egy vízhatlan zsákba, és beraktam hátra a kajakba, előre pedig azokat a dolgokat raktam, amikre útközben sűrűbben szükségem lehet. Papucs…fényképezőgép, víz…stb…

Gyönyörű verőfényes nap volt, úgyhogy a „legalapabb” felszerelés a naptej és a sapka volt. Ez a kettő elengedhetetlen kellék vízitúráknál. A napszúrásról itt olvashattok. Mivel meleg volt, így elég korán indultam. Ráadásul tudtam, hogy még így is a legmelegebb időszakban érek majd a legnehezebb részhez, a Dömös alatti nagy sodrású kanyarba. Nem mondhatnám, hogy ezért aztán úgy eveztem, hogy porzott alattam a Duna medre, de igyekeztem, Nagymarosig nem álltam meg sehol. Illetve ilyen alacsony vízállásnál, van egy rész nagyjából a visegrádi vár alatt, attól kissé visszább. Egy kis homokföveny. Itt szeretek megállni. Csodálatos érzés a Duna kellős közepéről felnézni a visegrádi várra, és elméletben bezsebelni a fentről letekintő turisták irigylő csettintését: „Pfú…., de jó neki ott a vízen.”
És persze élvezni a kilátást, az apró gyöngyszerű kavicsok nyújtotta talpmasszázst, és ha már lúd, akkor természetesen egy mártózás a hűs vízbe, mielőtt nekiszaladnék az ominózus kanyarnak.

Mikor elhagytam ezt a kis megállót, azt terveztem, hogy felevezek a Dömös utáni részig, és ott fogom elfogyasztani jól megérdemelt ebédemet. Erről a részről, mármint a kanyarról, ahol igen erős a sodrás, nem készült kép, csak visszafelé. Aki volt ott már, tudja miért. Tehát a következő kép, már az ebédhez való kikötésnél készült. No, amíg kikötök, addig elmesélem, mi történt akkor, mikor a legnagyobb sodrásban voltam. Furcsa csobogást hallottam a hátam mögül, de a nagy igyekezetben nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Kár, mert a hangot a vízbe zsinóron lógó nadrágom adta, amit száradni tettem ki a hajótestre még induláskor, de beleesett a vízbe, és aktív fék módjára segítette elő, testi fejlődésemet. Mire visszahúztam, tisztes távolságra sodort vissza a víz.

Lényeg a lényeg, végre kikötöttem egy jókora árnyas fa közelében és elkészítettem az ebédemet.
Feltekintve a túloldalra, a Remete-barlang kőfülkéi voltak kivehetőek…..ha ez a képen nem is látszanak, de ott vannak.
A kellemes ebéd, és a pihenés után nyugodtabbra lehetett venni a tempót, nézelődni, keresni az árnyasabb részeket.

Az esti táborhely kiválasztása könnyű feladat volt, mert az alacsony vízállás miatt rengeteg jó hely volt, ahol a madár sem jár, sátorozni tudok, és úgy általában el tudom tölteni a nap hátralévő részét. Bár ez még arrébb volt, mert feleveztem az Ipoly torkolatáig, hogy majd talán ott táborozok. De ott sokan voltak a „népek” és a part sem volt olyan szimpatikus, mint amik mellett már elhaladtam. Így visszacsorogtam egy kicsit a Dunán, és nagyjából Szob településsel szemben vertem tanyát. A kikötés ideje úgy hat óra körül jött el. Elég is volt aznapra. Szerencsére nem égtem le, de alaposan elfáradtam. Elsőnek megmártóztam a hűsítő habokban. Leírhatatlan az érzés, mikor egy ilyen nap után átsült testtel belemerül az ember a vízbe. Ennek a szabályait nem kell elmondanom, ugye?
Ez lett a táborhelyem végülis.
Mire berendezkedtem, megvacsoráztam, addigra aranyló napsütés lett a „fürdőszobámban”.
Naná, hogy kihasználtam a helyzetet, jó sokáig hűsöltem a hullámzó, sodró Dunában.
Aztán nyugovóra tértem és hamar el is aludtam, pedig általában rossz alvó vagyok.

Gyönyörű tiszta reggel fogadott….és a szobi harangok hangja.
Nem is vacakoltam, egy rövid reggeli után, összepakoltam és elindultam visszafelé. Ez olyan 7 óra környékén lehetett. Tudtam, hogy ha nem lesz szembeszél, néhány evezőcsapással hamar eljutok a kiindulópontra, a Sügér csónakházba.

Tükörsima vízen haladtam. Szerencsére a jetski-sek és motorcsónakosok még javában aludtak.
Sok jó kikötőhelyet láttam. Ha valaki ebben az időszakban indul el arrafelé, nyugodt lehet, mindig fog megfelelő kikötőt találni magának.
Már odafelé is szerettem volna bemenni a hajótemetőbe, de nem maradt rá kalória, kedvem sem volt, na de így…kipihenve…… Kissé ijesztő a kép, de van egy hangulata! És ami még ijesztő, az az éjszaka távolba hallatszó, „nyavalygó” dübörgő fémek hangja, mikor hűl vagy melegszik a levegő.
Ezután következett a másik kedvenc részem. A Dömös- Visegrád szakasz. Ez valami gyönyör. Így főleg, hogy sem szél sem hullámok nem zavarták a csorgást, igazán ki tudtam élvezni minden pillanatát.
Visszafelé is megálltam többször megmártózni, de erről természetesen nem készültek fotók. Dömösnél szokás szerint elég nagy volt az örvény, megpróbáltam kikerülni belőle, aztán végülis nem erősködtem, hagytam, és élveztem, ahogy a fodrozódó víz útjára teszi a kis hajómat.

Aztán, lassan, de biztosan közeledtem a fentebb említett szép részhez, a Visegrád előtti szakaszhoz. Itt több helyen hatalmas fák vannak beleborulva a vízbe, nagyon szép látvány, jó közöttük elevezni, de vigyázat, mert könnyen baj is történhet. Nekem most nyugodt szélcsendes idő volt, egyébként nem merészkedtem volna ilyen közel a fotóalanyokhoz.
Innen már látszik a Visegrádi vár is.
Alatta gyorsan elhaladtam, mert a komp miatt kényelmetlen ott posztolni, meg nincs is ott semmi látnivaló a vízből, a váron kívül. Megcéloztam a következő köztes állomást, egy kis szigetnek a csücskét, ahol már előtte is, és azóta is többször, táboroztam. Most csak egy újabb hűsítőre fájt a fogam, amit a Duna adott meg ismét. Beparkoltam egy árnyas kis helyre, kikötöttem a „lovamat”.
És uzsgyi, kiélvezni még az utolsó fürdést aznapra. Nyakig merültem a vízbe, ami maximális felüdülést adott. Jó fél órát úszkáltam, pancsoltam, de sajnos indulnom kellett, mert az idő véges, és az erre szánt idő már a vége felé közeledett. Visszafelé a sziget bal oldalánál haladtam, az nyugodtabb és csendesebb, árnyasabb, mint a jobb oldal. Beeveztem még a sziget felénél lévő kis „csatornába”, amin át lehet menni a sziget másik oldalára.
Nem maradt más hátra, mint irányba tenni a kajakot, néhányat evezni, és lecsorogni a kiindulópontig. Ez az idő általában nagyon hamar eltelik. Sokszor gondolkodtam rajta, miért van ez. Talán azért, mert az ember rádöbben, hogy hamarosan véget ér ez a nirvána állapot, visszacsöppen a földi sodrásba, ami nem olyan ringató, mint ez a vízi sodrás. Kicsit döcögősebb, kicsit gyorsabb.