Azt gondolná az ember, messzire kell menni azért, hogy harapjunk egy nagyot a természetből. Hajszoljuk az élményeket, elhisszük, hogy sok pénzbe kerül egy kis „jó világ”, egy pár nyugodt óra, egy kis levegőváltozás, lazítás a feszes hétköznapokon.
Pedig bizony nem így van. Ebben a rövidke kis képes élménybeszámolóban, ahol inkább a fotók lesznek hangsúlyban, egy egyszerű délutáni teázásról fogok mesélni, ami velem esett meg.
Egy szép nyugodt decemberi napon történt mindez. Elővettem a hátizsákot, becsomagoltam a fényképezőgépemet, egy teafiltert, a bögrémet, és elindultam a szomszéd település erdejébe, egy délutáni sétára. Csuda jó idő volt, nem volt hideg, szél sem fújt erősen.
Sokszor jövök ki ebbe az erdőbe, és mégis, minden alkalommal tud újat mutatni. Útközben próbáltam fotókat készíteni, hogy majd mikor ez a cikk íródik, minél jobban kedvet tudjak csinálni az olvasónak, hogy már másnap engedjen meg magának egy ilyen nyugodt délutánt.
Miközben mendegéltem „kifelé”, új telepítésű erdők mellett haladtam el, ahol végeláthatatlan sorokban várakoztak sorsukra a fák.
Igyekeztem lefotózni a kökényen majd elcsöppenő vízcseppet, több-kevesebb sikerrel.(inkább utóbbi)
Nagyon szép, vadregényes rekettyéseken haladtam át, mert lehetőség szerint, átvágtam kisebb erdőrészeken.
Majd megérkeztem ahhoz a részhez, ahol már máskor is jártam, lehet mondani, hogy rendszeresen járok ide. Legutóbb már a teafőző kannámat is itt hagytam, mert tudtam, hogy ide kijárogatok majd. Ott figyelt a helyén, ahová akasztottam néhány hete.
Ez egy elhanyagolt, vegyes erdő, fenyővel, akáccal, nyírrel, nyárral, borókával és egyéb cserjékkel. Az ilyen erdőket kedvelem, mert télen sem szürke ruhában várják a tavaszt. A fenyők zöld leveleikkel, vörös, illatos törzsükkel, és más örökzöld cserjék színükkel, mindig masszírozzák a retinámat, az unalmas szürke erdőségek után.
Felakasztottam a hátizsákom egy kisebb cserjére, leültem, hallgattam egy darabig a téli csendet, majd elindultam tüzelőt szedni.
Száraz fából gyújtóst farigcsáltam, hogy könnyedén tüzet rakhassak. Majd szikra pattant olthatatlan…….
…..és már rá is került a teáskanna a helyére.
Most már csak várni kellet egy keveset, miközben hallottam körülöttem a madarak csicsergését, kisebb-nagyobb vadak csörtetését és a tűz pattogását.
Hamarosan gőzölve fortyogott a teavíz, fújtatott a teáskanna, jelezve, hogy elvégezte dolgát.
Általában a fekete teákat kedvelem intenzív ízük miatt, most is ez került a bögrébe. Lefekvés előtt viszont már csak a koffeinmentes gyümölcsteákat szeretem fogyasztani, a nyugodt alvás miatt. De most ez…..ez az erős illatú, karakteres ízű, sötét színű tea került a majd’ 20 éves bögrémbe.
Nem igazán lehet leírni ezt az érzést, ami ilyenkor kialakul, de azért megpróbálom.
A tea illata keveredik az erdőben korhadó levelek, a friss szél és a füst szagával. Miközben végtelen nyugalommal hátradőlve, egy fának támaszkodva várom, hogy ihatóra hűljön a tea, annak tudatában, hogy itt biztosan nem fogja megzavarni senki ezt a nyugalmat. Na, ez igazán jó érzés. És ezért, mint említettem, nem kell messzire menni. Csak a szomszéd kiserdőbe, annak is egy csendes kis zugába. Azóta is többször kimentem erre a helyre, családdal is, és mindig jól érezzük itt magunkat.
Aztán mikor végeztem a szeánsszal, visszaakasztottam a kannát a helyére,….
….és elballagtam hazafelé, egy kacskaringós, délutáni napfény által kidíszített úton.
Készítettem még néhány fotót, ami talán visszaadja azt a hangulatot, amit éreztem.
Már szürkült, mikor kiértem az erdő szélére. Időközben komorabb lett az ég alja, lehűlt a levegő. A madarak abbahagyták a csicsergést, behúzódtak éjszakai menedékükre. Csak néhány óra telt el, amit kint töltöttem, de napokkal ért fel.
