Ne lepődjön meg a kedves olvasó, ha az alábbi cikkben viszonylag több kést lát, mint amihez általában szokott. November elejére szerveztem meg ugyanis a MókaMiki (kés) Klub társaságának első találkozóját.Nem voltunk ugyan sokan, annak ellenére, hogy a klubtagság létszáma már közelíti a 200-at, de ez egyáltalán nem szegte kedvünket, mert nem a mennyiség volt a lényeg, hanem a minőség. Mindösszesen heten csépeltük a szót a két nap alatt.
Annak ellenére, hogy az ősz vége felé jártunk, inkább gondoltam volna, hogy tavasz van éppen, hiszen igen kellemes 15-17 fokos volt a levegő hőmérséklete. Olyan volt ez, mint mikor a kemény tél után márciusban kienged a föld, és az avar intenzív illata, keveredve a langyos levegővel lágyan cirógatja az arcunkat.
A Gerecsében, a Pusztamaróthoz közeli egyik kőfejtő mellett jelöltem ki a találkozó helyszínét. A helyet már ismertem régebbről, aludtam már itt, tudtam, hogy elférünk többen, jók a viszonyok a sátorozáshoz, menedéképítéshez és függőágyazáshoz. Fa is volt bőven a tűzrakóhoz közel, szóval nyugodtan folyhatott az eszmecsere az általunk favorizált késről, késekről. Meg úgy általában a túrázáshoz szükséges eszközökről. Ilyenkor mindig tanul, lát valamit az ember a társaitól, amit aztán hasznosíthat a saját túrái, táborozásai folyamán.
Egy nagyjából 40 perces könnyed sétával közelítettük meg a helyszínt. Útközben megálltunk még egy-két percre, nem a pihenés miatt, mint inkább egy-egy szép kilátás végett, vagy érdekesebb látnivalónál méláztunk kicsit.
Amint odaértünk, már ropogott is a tábortűz, és felkerültek a helyükre a reggeli kávék.
Volt, aki már ismerősként érkezett közénk, de voltak, akik először látták egymást, így a késekről érthető módon csak később beszélgettünk, mert mindenkit jobban érdekelt, hogy ezen a napon, a társa kiféle-miféle, honnan jött, mit csinál. Közben persze az ebédre is gondolni kellett, és bármennyire fontos is volt, hogy mit válaszol a kérdezett, az ebédnek valót fel kellett dolgozni, hogy mire húzzák a levesnótát a völgyekben lévő falvakban, addigra nekünk is legyen mit tenni az „asztalra”.
Várakoztak sorsukra a sütőalkalmatosságok, természetesen egy késsel vigyáztunk rájuk.
És nem is kellett éheznünk mire elérkezett az idő.
Volt rablóhús,…
…és sütődiszkoszban készített mindenféle finomság.
Ezután következett, ami miatt mindannyian érkeztünk végül is. A MókaMiki késekről folytatott eszmecsere. Na nem mondom én, hogy eddig egy szót sem fecséreltünk a témára, de most előkerültek azok a kések is, amik eddig (sem) nem lógtak az oldalunkon. Készítettünk néhány fotót, markolásztuk a késeket, és tervezgettük, kinek melyik típus lesz a következő…
A délután folyamán trükközött egy kicsit az időjárás, mert eleredt az eső. Olyan igazi őszi áztatós eső lett belőle. Így behúzódtunk egy ponyva alá, és egy- két órán át ott folytattuk a beszélgetést. De jó is a 4×4-es ponyva(bal oldalt), hatan kényelmesen elfértünk alatta.
Késő délután aztán elindultak haza azok, akik csak szombatra érkeztek. Attila, Gábor és Péter. A maradék pedig rendezgette az alvóhelyét, még a sötét beállta előtt. Ez a maradék konkrétan három főből állt…..velem együtt. Az első nap végére, András és Gábor volt a társam. A többieknek vagy valami dolguk akadt, vagy nem volt megfelelő felszerelésük, vagy egyszerűen nem szeretnek kint éjszakázni…ki tudja, nem firtattuk. Már az is nagy élmény volt, hogy legalább egy napot együtt tölthettünk velük. Szóval András és Gábor ponyvamenedékezett…
…én meg a szokásos függőágyazást választottam.
Ezután még beszélgettünk egy kicsit a tábortűz mellett, mert az eső már elállt, majd nyugovóra tértünk. Éjjel már nem esett, nagyon kellemes idő volt. A hálózsákon nem is húztam be a cipzárt. Reggel aztán egy szép párás napra ébredtünk. Nem volt köd, le lehetett látni a völgyekben meghúzódó települések közé, ahol azért megszorult még a pára.
Még öltözködni sem nagyon kellett, mert jóformán egy szál pólóban (na és persze nadrágban) lehetett letelepedni az újraélesztett tűz köré, hogy indítva egy jó kis beszélgetést, elfogyasszuk a reggelinket. Olyan jól sikerült ez a beszélgetés, hogy 8 órakor indultam el egy csoporttárs, Gyula elé, aki vasárnap tudott csatlakozni hozzánk. Ezzel csak az volt a baj, hogy azt beszéltük meg, hogy 8-kor én már a parkolóban várok rá, ami lefelé menve 25-30 percnyi távolságra volt akkor éppen tőlem. Futás. Nem szerettem volna sokat késni, sőt egyáltalán nem szerettem volna késni, mert nem szokásom. Szerencsére közben akadt egy kis térerő, és láttam, hogy Gyula már keresett telefonon. Visszahívtam és ígéretem szerint 5 perc múlva már kezet rázhattunk egy új ismeretségre.
Komótosan visszaballagtunk a táborhelyre, és kis idő múlva nekiálltunk az aznapi ebédek készítésének, hiszen már tíz-tizenegy óra körül járt az idő. Én az előző nap maradékát tuningoltam fel, mert bármilyen hihetetlen, nekem elég a kétszemélyes diszkosz tartalma két evésre. 🙂
A többiek nyárson sütögettek leginkább.
Aztán András készített csipkebogyó teát…
…én meg galagonya teát ittam.(itt még persze csak az alapanyag látszik)
Vasárnap is kellemes szél fújt, így a száradásra ítélt ponyvák, varázsszőnyeg-szerűen úsztak a levegőben. 🙂
Az idő is egyre jobb lett, kisütött a nap is.
Így a maradék időt igen kellemesen tudtuk még eltölteni. Az ilyen események gyakorlatilag véget nem érő beszélgetésekről-eszmecserékről szólnak. Eszközökről, most természetesen kimondottam MókaMiki késekről, felhasználási szokásokról, sok mindenről. Mindig úgy indulunk haza ilyenkor, hogy majd legközelebb elhozzuk ezt, megbeszéljük azt…, sosincs vége. És ez így van jól!