Elég későn kapcsoltam. Nagyon hideg tél volt a 2016-os. Minden héten voltam kint a táborhelyen, és mégsem jöttem rá, hogy mi az az alapvető dolog, ami hiányzik a táborból.
Aztán március elején, megjelent a közelemben egy fekete mókus. A fényképezőgépem tőlem három méterre. Éppen a bögrémet faragtam, csendben voltam. Így olyan öt méterre tőlem felmászott az asztalra, körülnézett, leugrott a padra, majd előttem kb. két méterre elgrasszált a sűrűbe. Mielőtt eltűnt, köszöntem neki, láthatóan ez nem zavarta, nyugalmasan bóklászott tovább. Legközelebb vittem ki mogyorót, kihelyeztem az asztalra.
A következő alkalomra eltűnt a csali. No, gondoltam, megszelídítem valahogy a jószágot.

Egy másik alkalommal észrevettem egy őszapó madárka párt, amint fészket rak.
Na, akkor villant be a gondolat. Jobb későn, mint soha! Készítek egy madáretetőt.

A terv megvolt, de nem találtam megfelelő anyagot hozzá. Aztán kapóra jött, hogy éppen ez időtájt kirándultunk a családdal a Gödöllői arborétumban. A tűzrakó helyhez készített rönkök között, találtam egy remek fenyő kuglit. Megfelelő méretű volt, kívül egészséges és a belseje szépen elkorhadva. Nosza, megmentettem a tűzhaláltól, hazavittem és kitisztítottam a belsejét. Másnap már mentem is ki a táborhelyre, és vittem az új szerzeményemet. A külső réteget még kissé letisztítottam, hogy nézzen már ki valahogy.
Ezután, kis rudakat vágtam ketté, amikből nem túl magas szegélyt akartam készíteni, hogy a kis éhenkórászok, majd ne kapirgálják ki a magokat.

Úgy terveztem, hogy vékony cigányfúróval előfúrom a lyukakat a csavaroknak.
De mint egy régebbi cikkemben, – ahol a fafúrókról írtam – már említettem, ez az eszköz nem alkalmas finomabb munkákra. Így az első szétrepesztett alkatrész után félre is tettem a cigányfúrót és a csavarokat egyszerűen belehajtottam a helyükre.
Egy picit így is repedt az anyag, de legalább nem dolgoztam kétszer. 🙂

Ezután két szemes csavart tekertem a madáretető tetejére, amivel terveim szerint, rögzítem majd a fára.
Induláskor szereztem fekete napraforgó magot, kölest, meg egyéb apró magvakat.
Így nézett ki az elkészült madáretető.
Felrögzítettem tehát az etetőt, nem túl messzire, hogy ha jönnek az állatok („a mókusom”, kismadarak) esetleg le tudjam őket fotózni. Vagy csak nézegetni, ahogy eszegetnek.
Így néz ki kissé távolabbról az etető.
Nos elég későn kapcsoltam, hogy illene segíteni azokat, akik elviselnek az erdőben. Főleg télen lett volna jó, de azt gondolom, most így fészekrakó, költős időszakban is jól jön egy kis segítség az erdő lakóinak.
Hogy hogyan működik a dolog, hogyan veszik majd birtokba a „célszemélyek”, arról az Alaptábor Facebook csoportban vagy az Alaptábor Facebook oldalon fogok majd beszámolni!