Lassan itt az ősz, vége a kánikulának, lehullanak a levelek a fákról, az erdő-mező felkészül az őszre, majd, a ki tudja milyen kemény télre. Indul az erdőjárós, táborozós szezon. A következő eszközt ennek jegyében mutatnám be nektek.
Kifelé menet a táborhelyhez egy kanadai aranyvessző ereje teljében pompázott, hiszen júliustól  októberig virágzik.

„Az észak-amerikai indiánok többféle gyógyászati célra is használták. Teáját Brit-Kolumbia egyes vidékein rendszeresen fogyasztják az influenza megelőzésére, a gyermekek lázának csillapítására. Hasmenések megállítására, sebek és ekcéma kezelésére is használják.”(Forrás: Wikipédia)
Elméláztam kicsit, vajon mikor szebbek a színek? Tavasszal? Vagy ősszel? Költői persze a kérdés, hiszen mindkét évszaknak megvan a maga varázsa.  Na de most nem is erről szeretnék írni. Hanem azokról a növényi részekről, amik ilyenkor lehullanak, és szó szerint láb alatt vannak. A tűlevél, a toboz és különböző fák levelei, állandó vendégei a tábornak. Megvan az előnyük és a hátrányuk is természetesen. Hiszen lefedve a talajt, savasítják azt, és elveszik a fényt a gaz elől. Így nem nő annyi gaz a tábor területén. A toboz, ilyenkor száraz helyre elraktározva, kitűnő gyújtós lesz majd a harapós télen. Viszont vannak esetek, mikor nem kívánatos számomra ez az avartakaró. Tisztább, rendezettebb az „udvar”, ha feltakarítjuk. Ráadásul tavasszal, hamarabb kiszárad a talaj, ha nem fedi vizes felső réteg. Meg a faragások, famunkák után is kellemesebb célszerszámmal takarítani. Egy szó, mint száz, szerettem volna készíteni már régóta egy tábori gereblyét.

A következőképpen kezdtem hozzá.

Először is meghatároztam, hogy mekkora legyen a gereblye. Túl nagyot nem szerettem volna, így 40-50 cm-re határoztam meg a méretet. Levágtam egy ekkora darab akác rudat és leháncsoltam.
Ezután, a középső részen kívül, ahová a nyelet terveztem, lelapoltam a rudat.
A lapolásokra lyukakat fúrtam a tábori fúróval, egymástó nagyjából egyforma távolságra, és egy vonalba.
Ez nem sikerült mérnöki pontossággal, de nem is volt rá igényem.
Ezután, a lyukaknál vastagabb hosszú ágat kerestem, amiből a fogakat akartam kifaragni.
Kis, egyforma darabokra vagdostam a fogaknak valót.
Mindegyik kis fogat megfaragtam nagyjából kúposra. Egyik végét azért, hogy szoruljon a fejben, a másikat meg azért, hogy legyen valami fazonja.
Majd beleütöttem szépen sorban, a fogakat a nyélbe.
A nyél kialakítása következett. Azért, hogy minden irányba legyen tartása a fejnek, a következőt tettem. Kettéhasítottam a nyél egyik végét, és kifaragtam kör alakúra a ketté nyílt oldalakat.
Fúrtam két lyukat megfelelő szögben a fejbe, és átfűztem rajta a nyél kettéválasztott lefaragott végét. Könnyebben ment mint gondoltam, remekül elhajlott az akác.
Nem maradt más hátra, mint bandázsolni a nyelet a fejhez, hogy ne tudjon kihúzódni belőle.
És ezzel, el is készült, a legújabb tábori eszköz. A célom ezzel sem az volt, hogy népművészeti tárgyat alkossak. Megfelelően használható, hatékony eszközt készítettem, viszonylag rövid idő alatt, kis energiabefektetéssel. Hasznát veszem majd a tábor rendben tartásánál. Rögtön ki is próbáltam természetesen. Hipp-hopp összetakarítottam vele a faragás szemetét, és a már lehullott leveleket.
Legközelebb mikor kimegyek, azért még teszek bandázst a kettéhasított nyél felső részére, mert lám, azt kifelejtettem. És így könnyen tovább hasadhat majd. Minden esetre szépen bővül a tábori szerszámkészletem. Már gondolkodom, mi legyen a következő eszköz.