Régen jártunk az Őrségben, így éppen ideje volt, hogy barangoljunk egy kicsit hangulatos lankái között és meglátogassuk a „szereket” .Pénteken délután indultunk, hogy a szombat reggelt már kipihenten tudjuk kezdeni. Innen Monorról úgy négy óra az út, szóval mire elfoglaltuk a szállást, már kellően el voltam zsibbadva. Sajnos az éjszakai alvás nem volt pihentető, mert a szálláson, amit béreltünk, 30 éves inkább csak ráülésre alkalmas kemény kényelmetlen ágyak voltak.  Meg is fogadtam, hogy legközelebb, akárhová is megyek, viszem a függőágyamat. Abban még nem csalódtam.

Este azért még megnéztük, hogy másnap merre megyünk. Nem terveztünk el előtte semmit, tudtuk, hogy bőven lesz túraútvonal. Lett is, a szállás előtt haladt el a kék kereszt, ezen indultunk útnak szombat reggel. Parádés idő volt. A felkelő nap aranyló sugarai varázslatos árnyakat csaltak a jellegzetes őrségi házak hófehérre meszelt falaira.A legtöbb helyen ezeknél a házaknál, – felénk tanyának mondanánk -, nincs kerítés. Van viszont a házak mellett, előtt mindenféle hangulatos vagy vicces dekoráció.Ez a nap bővelkedett napsütésben, de nem lehet mondani, hogy melegünk lett volna, hiszen azon kívül, hogy ez a tájegység minimális szintekkel büszkélkedhet, az út elejének java részében ilyen hangulatos alagútszerű úton, később pedig sűrű lombos árnyas erdőkben mentünk.Nem haladtunk gyorsan, mert az úton mindig volt egy béka, egy bogár, egy kígyó, gyík, pók madár… amit meg kellett vizsgálnunk. És nem teljesítménytúrát, hanem családi kirándulást terveztünk. Még sok szép virágot is láttunk és nagyon dús növénytársulásokat, hiszen még éppen hogy csak vége volt a nyárnak. A növények közül kiemelném az erdei páfrányt, amiből csodálatos hatalmas telepeket találtunk a dús erdők lombjai alatt. Felénk ilyen nem nagyon van, így érthető, hogy nagyon tetszett nekünk. A kék keresztről hamarosan áttértünk a kék jelzésre, ami a Zala mellett vezetett és mint Zala menti tanösvény volt jelezve a térképen. A tanösvény mentén ismeretterjesztő táblákon ismerheti meg a vándor a környék élővilágát.Az erdő menti tanösvény fái közül kikukucskálva lépten-nyomon réteket, kaszálókat láttunk.A réteken meg előfordult, hogy legelésző pihenő szürkemarha gulyát figyelhettünk meg.Az egyik rét szélén, ügyesen, gondosan megépített alkalmi menedéket találtunk. Vélhetően valakinek egy nyugodt pihentető éjszakát biztosított.Szalafő és Őriszentpéter közötti rövid útszakaszon, nagyjából a felénél van a „Miska hídja”. Talán éppen ez  látható a képen, nem tudjuk, mert volt több ilyen híd is ezen a szakaszon.Valószínűleg jó szolgálatot adhat a híd csapadékosabb időben. Most azonban akár mellette is mehettünk volna, hiszem a folyónak ez a szakasza, teljesen ki volt száradva. Egy hosszú szakaszon Péter folyamatosan a mederben jött. Kavicsokat, na meg élményt gyűjtögetve.Az egyik rét felett, Alsószer épületeit pillantottuk meg. A következő kanyar után, hatalmas hangyabolyt fedeztünk fel. Ekkorát még soha nem láttunk. Egy darabig álltunk ott csodálkozva… mindaddig, amíg a lábunk meg nem telt hangyával. Gyöngyösszer magasságában egy útelágazásnál különleges jelzést találtunk. Ilyet még nem láttam. Később tudtam meg, hogy ez egy szívbarát tanösvény.Itt egy kis erdei pihenő is volt, egy apró faházzal, padokkal, asztallal. Felfrissítettük magunkat, egy picit átnéztük a térképet, hallgattuk az erdő csendjét. A kis ház sajnos zárva volt. Mit nem adnék, ha pár napra a miénk lehetne ez a házikó. 🙂 Mielőtt beértünk volna Szalafőre, ismét egy ház körüli dekorációt találtunk. Itt annyi volt a változás, hogy ez gyakorlatilag egy kis kínáló pult volt.Becsületkasszával, és házi szörpökkel, lekvárokkal és egyéb házilag készített apróságokkal. Ember nem vigyázta, valóban a becsületünkre volt bízva a dolog. Nem is kérettük magunkat, vásároltunk egy üveg házilag készített mentaszörpöt. Pár lépéssel később, kisebb méretű kígyó tekergett az út porában. Egy darabig maceráltuk, aztán útjára engedtük, és mi is mentünk, mert a napi kijelölt útszakasznak még nagyon az elején voltunk. És lehet hogy ő is. 🙂 Szalafő település szélén pompás játszóteret találtunk, ahol természetesen Péter miatt eltöltöttünk egy kis időt. Mi pedig a faluszéli, „mesebeli” gyümölcsfákat dézsmáltuk meg egy kicsit.Szalafőről Pityerszerre egy aszfaltos út vezetett, ami nem volt különösen élménydús, de legalább végig árnyas fák között haladtunk, egészen a falumúzeumig….…amit most nem néztünk meg, mert már nagy tömegek zajongtak, emberek egymást túlharsogva tömték magukba a helyi gasztronómiai csemegéket. Nekünk ez a hangulat nem hiányzott, megbeszéltük, hogy másnap jó korán visszajövünk és körülnézünk, mikor nem lesz itt egy lélek sem. Így is tettünk és jól tettük.

„Másnap reggel senki nem volt itt, ábrándozhattunk a régmúlt emlékei között kedvünkre. Be is illesztek ide pár képet,aztán majd folytatom a történetet.

Kiültünk a tornácra, hallgattuk a nagy csendet, beszívtuk az agyagos padló és a régi falak illatát.Benéztünk a házak szobáiba, megpróbáltuk elképzelni azt az életet, amit egykoron az itt élők éltek. Kószáltunk az épületek között és közben elmerengtünk, milyenek lehettek itt a dolgos hétköznapok. Vajon egykoron kik néztek ki ezen az ablakon és mit láttak? Hogyan látták a tájat, az életüket, a jövőjüket? Volt-e mindig virág az ablakban, és aki gondozta, milyen ember lehetett?És amikor megpihentek, esténként vagy éppen delelőn megültek a tornácon, milyen terveket dédelgettek, hogyan szőtték az álmaikat? És vajon mivé lettek ezek az álmok?Ezek a gondolatok mindig nagyon megnyugtatnak. És örültem is neki, hogy nem a túranapon álltunk meg, hanem most kora reggel jöttünk vissza ismét.”

Tehát ezen a napon nem álltunk meg a falumúzeumnál, megálltunk viszont a bölény rezervátumnál. Itt jó sok időt töltöttünk el, mert Pétert nagyon lenyűgözte a hatalmas állatok látványa. És persze minket is. JA ritkaságszámba menő eurázsiai vadló (Przsevalszkij-ló) is megfigyelhető a rezervátumban. Meg is figyeltük. Békésen legelészett, fittyet hányva a nézelődő turistákra. Sőt, megfigyeltük a két állatot együtt is, hiszen nincsenek elkülönítve egymástól, jól meg férnek egy legelőn. Bevallom, Péter fiunk az összecsapást várta, hiába mondtuk neki, hogy ez bizonyára el fog maradni. Útnak indultunk ezután, hogy a sárga jelzés mentén, átvágjunk a Csörgőszeri-erdőn, és becsatlakozzunk a zöld jelzésre, a Vasfüggöny túraútvonal nyomvonalára. Hamarosan el is értük az államhatárt. Mielőtt azonban tovább mentünk volna, megebédeltünk. Nem meglepő, hogy a kedvenc „konyhánkat” használtuk megint. Otthon még beszélgettük, hogy mit együnk majd ebédre, hideget vagy meleget, de olyan csekély súly ez a Trangia készlet, és annyival jobb egy meleg finom étel útközben, hogy pillanatok alatt eldőlt a kérdés. A zöld jelzés konkrétan az ország határán fut. Ha akarunk, akkor szlovén oldalon, ha szeretnénk, akkor magyar oldalon bandukolhatunk. És felidézhetjük azokat a pillanatokat, amikor az országhatárokon, még sokszor csak remegő gyomorral, ellenőrzéseken keresztül lehetett átjutni.Akkor még nem értettem miért is vannak az országhatárokon ellenőrzések. Most így felnőtt fejjel már megértem, és talán vissza is sírom… Egy idő után, ez az út, vadregényessé válik. Benőtt, nehezen járható út vezet Alsókotormány településre.Innen aztán, egy nem túl izgalmas, aszfaltúton vezető rész következett, egészen Senyeházáig, ahol becsatlakoztunk a Rockenbauer Pál kék túra útvonalába. Ez a szakasz volt a legnehezebb rész. Na, nem azért mert nehéz volt a terep, vagy az időjárás gátolt volna minket valamiben. Nagyon szép erdőrészeken haladtunk át, különösebb nehézségek nélkül. Azonban eddig már megtettünk 20-22 km-t, és egy hétéves gyerektől ez nagyon szép teljesítmény. És még hátra volt kb. 5 km. Ez már egy kissé nehezebben ment. Szerencsére egy árva nyafogás nem hangzott el Péter részéről. Hogy jobban teljen a hátralévő idő, a megélt élményekről beszélgettünk. Mert az volt bőven. Este, dög fáradtan érkeztünk meg a szálláshelyre, egy gyors tisztálkodás, és robogás a közeli étterembe, hogy még kiszolgáljanak minket. llyen túra után, igazán mindenki megérdemelt egy jó vacsorát. Összességében mintegy 25-30 km-t tettünk meg.  Az Őrség azt adta, amire számítottunk, és amire emlékeztünk régi túráinkról. Nem nehéz terep, csodálatos helyek, rengeteg látnivaló, kedves emberek. Egy kicsit messze van nekünk, de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó túránk itt. Én mindenkit arra biztatok, hogy egyszer legalább az életben látogassa meg ezt a csodálatos vidéket. Nem fog csalódni!