Mint már olyan sokszor, ez alkalommal is úgy választottunk úticélt, hogy előző este rápillantottunk a térképre, kinéztünk egy turistautat és kijelöltük a nyomvonalat. És most is, mint oly sokszor, ez az út sokkal többet adott, mint a mire számítottunk.A lényeg az volt, hogy egy óránál ne sokkal többet utazzunk a célig, körtúra legyen, kb 15 km hosszban, „hegyet mászni” nem szerettünk volna és lehetőleg ne turistaplázába menjünk, mint mondjuk a Bp. környéki vagy Balaton-felvidéki helyek, ilyen csodálatos őszi vasárnap. Annyit tudtunk, hogy a bujáki vár látogatása lesz majd a végén a túrának, és hogy nem lesznek nagy szintek. Kikapcsolódni szerettünk volna, nem teljesítménytúrázni.Az autót Buják szélén tettük le, innen indultunk gyalog és a túra itt is ért véget. A zöld tölgyfalevél jelzésen indultunk el, amit a mi térképeink nem jeleztek. (TUHU, OMP)500 métert sem kellett mennünk, mikor egy tábla jelezte, hogy balra kanyarodva a kálvária érhető el egy kis emelkedő leküzdése után. Kétség nem fért hozzá, hogy meg kell néznünk, hiszen ilyenkor minden utunkba eső természeti és épített látnivalót igyekszünk megnézni.Ha szerencsénk van, akkor az épített látnivalókról egy információs tábla is tájékoztat minket. Ha nincs ilyen szerencsénk, akkor általában az internetről tájékozódunk, hogy mi az, ami éppen az orrunk előtt van. Most szerencsénk volt.Felérve a kálváriadombra csodálatos kilátás tárult elénk. Le a településre, és tovább egészen a látóhatárig.A kálvária épületegyüttese három részből áll. Egy kis kápolnából, ez áll középen. A kápolna 1802-ben épült, és nagyon szép állapotban van ma is.Mellette balról egy remetelak található, erről sajnos nem készítettem képet. A kápolna mellett található maga a kálvária.Mit is mondjak, így kezdésnek a mai napra nem is lehetett volna bámulatosabb állomás. Nézelődtünk még egy kicsit, élveztük a kora őszi langyos időt, és tovább indultunk a kék jelzésen. Pontosabban a volt kék jelzésen, mert bár a TUHU jelezte, hogy itt megy a kék, de az régen lehetett, nyomát sem láttuk. Ilyenkor nagyon örülök neki, hogy anno megvettem a Garmin navigációs eszközt. (Nekem a telefonos navigáció soha nem működött rendesen.) Szinte az egész túra lombokkal fedett, jól jelzett jó állapotú utakon vezetett. Lassú tempóban haladtunk, ahogy azt egy kilenc éves gyerekkel kell. Na nem azért, mert nem bírna a tempót, sőt! De meg kell állni minden bogárnál, növénynél, és olyan tárgynál, amire fel lehet mászni, át lehet ugrani, össze lehet sározódni. Szó se róla, nagyon szép bogarakat sikerült ijesztgetnünk.Persze ez a tempó nem zavar minket, felnőtteket. Túl vagyunk már a teljesítménykényszeren és őszintén bevallva, már a teljesítőképességünk és a kitartásunk is megcsorbult kissé így az ötödik X környékén. Na és így hódolhattam egy kicsit a fényképezős művészkedésnek… vajmi kevés sikerrel. JEgy hosszú erdészeti úton ballagtunk, ahol nem sok látnivaló volt, de ez nekünk pont elég volt. Csendes nyugodt szakasz, más turistáktól mentes. Hallgattuk a szarvasbőgéseket, az itt-ott felugró állatokat, a madarakat, és beszélgettünk jókat.

Itt megállnék egy szóra, vagy kettőre. Ebben a cikkben is, és már több írásomban is többször leírtam, hogy turistamentes helyeket keresünk. Ez most magyarázatra szorul, és többé ezt nem is fogom leírni. Nem, nem vagyunk antiszociálisak, hiszen az Alaptábort lassan 8 éve gondozom, sokféle embert megismertem és elviseltem, toleráltam a viselkedésüket, találkozókat szervezek és társasági embereknek gondolom magunkat. Bő harminc éve járom az erdőket-mezőket. Így bátran állíthatom, hogy a hazai túrázók közössége is nagyon felhígult. Talán nem is túrázókat mondanék, hanem alkalmi kirándulókat. Akik nem köszönnek egymásnak, hangoskodnak, szemetelnek, nem a természetbe illő módon viselkednek. A kutyások, akik nem tudják megérteni, hogy a póráz kötelező, hogy nem mindenki kedveli, ha a kutyájuk ott szaglázik és rohangál, ahol mi éppen ebédelnénk, vagy pihennénk. A dohányosok, akik nem is értik, hogy miért választanánk mi inkább a friss levegőt beszívni, mint az általuk kifújt cigarettafüstöt. Vagy azok a fiatalok sem veszik észre magukat, akik bömböltetik a „zenét” meg a Youtube videókat a hordozható készülékeiken. Nos, ezeket mi már mind nem szeretnénk. Egészen egyszerűen azért, mert minőségi időt szeretnénk eltölteni kint a természetben, és ez nekünk már nem fér bele. Ennyit erről dióhéjban, nem panaszként, csak magyarázatként. 

Térjünk vissza erre a csodálatos őszi napra, mikor is egy hosszú emelkedő után megérkezünk a Sasbérci-kilátóhoz. Egy igazán impozáns kilátóról van szó. Mi nem tudtuk, de később kiderült, hogy ritkán van nyitva, és mivel a tetejére csak bentről lehet feljutni, ezért ez most igazán a véletlen műve, hogy fel tudtunk menni.Csodálatos panoráma tárul elénk a toronyból körbe nézve. Látni Szanda várát és az utunk egyik megállóját, a Bujáki várromot is.Mikor beteltünk a látvánnyal, lementünk, és elfoglaltunk egy asztalt, padokkal, amiből volt itt vagy 5-6 darab. Péterrel az őszülő, télre készülődő erdő színeit, kincseit nézegettük, kóstolgattuk.És megnéztük, kik laknak a makkokban.Na meg egy 10-15 fős hangos nyugdíjascsoport történeteit voltunk kénytelenek hallgatni. Utóbbi egyáltalán nem volt érdekes számunkra. Inkább félrevonultunk csipkebogyót majszolni.A kéken kezdtünk meg lefelé ereszkedni, jó árnyas, ligetes, széles, és autókkal kijárt úton. Célunk az Egidius más néven Selyem-réti forrás illetve a mellette lévő pihenő volt.Egy mély szurdokvölgy mellett vezet ezen a részen a kék turistaút. Az én digitális térképeimen nem volt erre utalás, itthon a papír alapú térképet néztem meg, hogy mi lehetett ez, azon Selyem árok néven van jelezve. Mindenesetre egy biztonságos részen mi Péterrel leereszkedtünk és egy darabon a mederben haladtunk, és csodáltuk az erózió emlékműveit.Egy könnyű részen kimásztunk a szurdokból, mert a turistautat már nem követte. Ez a rész már közel volt a Selyem-réthez, pár perc séta után már hallottuk a forrás csobogását. Mesterségesen kiépített forrás ez, és még nem is a Selyem-réten van, hanem kissé feljebb. A látványa nem olyan hangulatos mint természetes kifolyású társainál, két műanyagcsövön vezették ki a vizet.De azért megtölti a medret vízzel, jó élőhelyet és vízforrást biztosítva a környék állatainak.Egy vihar komoly károkat tett ebben az erdőrészben, hatalmas fák dőltek be a kialakított pihenőre, ropiként összetörve az asztalokat és a padokat. Mondhatnám, hogy ez baj, de végülis a természet végezte a dolgát, és csodálatos összképet alakított ki az erdőben. (Leszámítva az összetört ember alkotta tárgyakat.) A fellelt faanyagból kialakítottunk egy kis pihenőt magunknak, és nekikezdtünk az ebéd elkészítésének. Illetve Péter nekilátott békákat hajkurászni.Előkaptam a Trangia Mini szettemet, és már sercegett is a hamburger pogácsa. A sütés hangja szép keretet adott ennek az erdei összképnek. Nem zavart bele nagyon.Az ebéd, a lassan szokásosnak mondható hamburger volt. Nem mondhatni, hogy igazán hagyományos magyar konyha, de tápláló, ízletes, könnyű szállítani az alapanyagokat, mégiscsak meleg étel és hamar elkészül. Egy szó, mint száz, sok minden szól az elkészítés mellett.Bőven hagytunk időt az ebédre, meg úgy általában mindenre. Közel volt egy aszfaltos autóút, de nem zavart meg semmi minket a pihenésben. Kényelmesen megebédeltünk, beszélgettünk, békásztunk.

Aztán elindultunk a bujáki vár irányába. Ekkor esett útba a Selyem-réti pihenő, ahol már értelemszerűen nem álltunk meg, habár egy nagyon szépen kialakított pihenő volt, és nem is volt – a hazai viszonyoknak megfelelően – szokás szerint szemetes.A zöld turistaúton mentünk tovább, ami tanösvény is egyben, ami sajnos lelakott állapotban volt. Hiányos megrongált táblákkal. Ezen a részen találtunk pár szál őszi kikericset is, más virágot most nem is figyeltem meg, pedig biztosan sok virít.A következő látványelem a kis gyaloghíd volt, aminek a deszkái már bizony megérettek a cserére, de még megfelelt arra, hogy a Bujáki patak medre felett át tudjunk menni rajta. Mert azt nem mondtam, de a patak mentén vezetett a zöld jelzés ezen a részen.Egy helyen kissé letértünk véletlenül az útról, és mikor visszakanyarodtunk a jó irányba, lepusztult, szebb napokat látott házikóhoz értünk. A digitális térképeken nem volt rajta ez sem, de otthon a papírtérképen sem találtam meg, hogy mi lehet ez az épület.Mikor elértük a Bujákot Terénnyel összekötő aszfaltutat, balra kanyarodtunk, és 200 méter után már azon az úton voltunk, ami a várhoz vezet.  Körülbelül 500 méter tisztességes emelkedő, és már fent is vagyunk. Közben persze megálltunk párszor és azt beszélgettük, hogy a harcosoknak ez talán meg sem kottyant, mi meg itt lihegünk.  

A vár tövében elolvastuk a történetét. Nos, nem is csoda, hogy ilyen romos állapotban van. Mármint ha azt nézzük, micsoda története van. Persze nyilván lehetne ezen változtatni… na nem a történetén, hanem a jövőjén. Sok mindent megélt vár ez, megérné egy kicsit kipofozni, legalább annyira, hogy ne virítson mindenhol az „életveszélyes” tábla.Azon merengtünk Péterrel, micsoda élet lehetett itt, hogyan éltek az akkoriak, meg persze ami a kisgyereket érdekli, milyenek lehettek a harcok. Sok vonzó rész van, ahová szeretett volna bebújni, de valóban életveszélyes hely az egész várrom. Mindenesetre mindenképpen ajánlom a vár megtekintését, óvatos megközelítéssel mindenkinek, aki erre jár.A várlátogatással a mi kis túránk itt véget is ért, az autóig tartó pár kilométeren már nem volt látnivaló. Egy erős kaptató után a kör a remetelaknál visszatért önmagába, és egy darabon azon az úton mentünk, amelyiken elindultunk. 15 kilométert tettünk meg és sok olyan dolgot láttunk, amire nem számítottunk. Azért írom ezt így, mert ez a túra is a mostanában megszokott „rábökünk a térképre és megyünk” típusú volt. Kilátó, kálvária, várrom, patakok, szurdokvölgyek tették színessé ezt a Cserhát lankái között futó körtúrát. Mi jól éreztük magunkat és mindenkinek ajánlom, aki megteheti, hogy végigjárja ezt a szakaszt. Nem fogja megbánni!