Nem is tudom hol kezdjem ezt az egyszerű kis történetet. Hiszen ezen a rövid napon annyi minden történt, hogy bármelyik végéről is kezdem, mindig lesz mit mesélni.De tulajdonképpen tényleg úgy indult, hogy 2021 február 4-re, 14-16 fokot jósoltak a hozzáértők. Pluszban! Ennyi volt a motiváció. Így reggel miután tettem egy kitérőt a közeli Gomba nevű településre, egy kicsit tovább gurultam Felsőfarkasd irányába, ahonnan a zöld turistaút indul. Az út a Farkasdi csárdától jobbra kezdődik és végigfut a Farkaspusztai-patak mentén, egészen az úti célomig, az úgynevezett Hátsó-tóig. A csárda most tényleg olyan régies hangulatot árasztott ebben a derengő reggeli fényben.Valóban szépen indult a nap, kellemes langyos tavaszias idő volt, gyönyörűen megfestette a felhőket a felkelő nap fénye. Minden megvolt egy jó kis túrához. A csárdától a tóig egy, a térképen is jól látható völgy húzódik. Nagy rétekkel, nádasokkal, erdősávokkal, patakkal, tavakkal.Ezt az utat egy évvel ezelőtt, családdal, három részletben már bejártuk, három fél napot szántunk rá. Most viszont egyben szerettem volna megjárni, reggel fél nyolctól, délután egy óráig ezt a 15 km-es utat.  Emellett a kis patak mellett jobbra kanyarog a turistaút is. A patakban még szárazabb időben is van víz.Most a csapadékos napoknak köszönhetően az úton is volt víz bőven, szóval volt egy kis dagonya itt-ott, de összességében nem volt vészes.A levegő viszont nagyon finom erdő illatú volt és kellemesen párás meleg. Szerencsére mindig látszott a kiút a dagonyás részek végén, és ez nagy örömmel töltött el.Az út elején aztán, ahogy bepillantottam a lomb nélküli „burgyingosba”, hát látom ám, hogy egy tűzpiros zománcos serpenyő húzza meg magát. Nosza, mint érdeklődő természetjáró, rögtön rávetettem magamat, és azt kell hogy mondjam, hogy egy szép állapotú serpenyőt találtam. Még azokból az időkből, mikor büszkén virított az eszközökön az „MSZ” felirat. És amikor még 18.60-ba került egy ilyen örök életű edény.

Szégyen nem szégyen, én bizony úgy döntöttem, hogy jó lesz ez a táborhelyemen, hiszen a belső része teljesen hibátlan, a külső meg majd úgy is megkapja a tűzben a színét. Szóval elballagtam vele a patakig, és letisztítottam.A helye már meg volt a Solognac hátizsákomon. Ide szoktam rakni a fotós állványt, vagy egy fa tányért.Errefelé vegyes telepítésű erdők vannak. Akad bőven fenyő, nyár, akác, fűz meg ki tudja még miféle fa. Mindenesetre változatos a látvány, megéri letérni néha az útról, és beljebb menni pár métert. Sok helyen vannak öreg erdők, kidőlt korhadt fákkal, rengeteg gombával, mohával. Varázslatos tud lenni egy-egy kisebb kerek erdő.Legutóbb tavasszal voltunk itt,akkor is egy vízben bővelkedő időszakban. Az út egy harmadánál, egy laposabb részen alkalmi vízgyűjtő, egy szabályos kis tavacska volt. Szerencsém volt, mert a tó most is ott volt. Igaz, élőlény nem igen volt még benne, tavaly  már kuruttyoltak a békák.A vízgyűjtőt elhagyva egyik kedvenc részem következett. Egy hatalmas legelő, rajta itt-ott kisebb facsoportok, vagy éppen csak egy egyedül álló fa. Szeretem én az erdőket is, de egy ilyen panoráma minden napi gondot feledtet egy időre.Nagyjából az út kétharmada után át kell kelni a patak felett, át a túloldalára, ott haladtam tovább. Erre megy egyébként egy kerékpárút is, az én térképemen mondjuk nincs rajta, de a valóságban meg itt van.A túloldalt már a hatalmas buja nádas jelzi, hogy a tavak környékén vagyunk. Eszembe is jutott, hogy egyszer talán kijövök ide és összeállítok egy kis kunyhót. Felénk ugyanis nincs ilyen mennyiségű és minőségű nád.A gyékény termését látva eszembe jutott, mennyit játszottunk vele gyerekkorunkban. A lefejtett magokat reptettük a szélben, vagy egymást hajtottuk vele. Akkoriban szobadísznek is alkalmazták. Egészen addig szép, míg szét nem „robban” a szobában és minden tele nem lesz az apró szálló magvakkal.Kikeveredve a nádasból, a tó gátjához értem. Innen készítettem az alábbi felvételt. A hattyúk hamar elbújtak, nem látszódnak a képen, pedig él pár család itt. Ez a tó egyébként nincs is rajta a térképemen, nádasnak jelölik.  A műholdas térképen is tónak látszik egyébként.A gáttól tovább indulva pár méterre ott van a Hátsó-tó. A hattyúk itt is elbújtak, mire kattintottam volna. A vadkacsák viszont, – akik voltak vagy százan -, elég közel engedtek, de ők is felröppentek hamar.Akkoriban a tónak csak az alsó részéig jöttünk, majd vissza, most viszont szerettem volna megkerülni az egész tavat, kíváncsi voltam a másik partra is. Ez a kerülő nagyjából három kilométer. A Hátsó-tó gátjáról ez a látvány tárult elém. A vizet már kissé kavarja az időközben felélénkült szél. A túloldal kb. egy kilométerre van.Mielőtt a túlparton elkezdtem volna a csavargást, felfedeztem egy olyan csipkebogyó lelőhelyet, ahol még nem volt elrohadva a bogyó. Na, ezekből olyan anyagot lehet egy kis nyomással kinyerni, mint a lekvár. És ilyenkor már olyan édes, mint a méz. És bőségesen tele is vannak a bogyók. Be is lakmároztam belőle, valami hihetetlenül finom volt.A „felső” parton is egy kevéssé járt, két oldalt sűrűn benőtt út követte a part vonalát. Jellemzően akácos, meg itt-ott fűzfák. Jó is volt ez a kétoldali védelem, mert a szél jelentősen felerősödött, és így legalább kissé védve voltam.A tó másik végén etetőket meg itatót láttam.És kiérve a tó végére, egy vadles is volt. Megfordult a fejemben, hogy az ebédemet fent, szélvédettebb helyen költöm el, … de amint láttam, három oldalon nyitott volt, nem lettem volna előrébb.Így visszamentem a sűrű részbe, kiválasztottam egy egészségesebb fiatalabb fákból álló részt. Ekkorra már vadul fújt a szél, és itt is, ott is hallottam, ahogy nagyobb ágak törnek le. Jó is, hogy visszakanyarodtam, mert ahogy megfordultam, egy vicces turistajelzést láttam. Eddig máshol nem láttam ilyet, és a mai napon sem volt festve ilyen sehol. A térképen sincs jelölve a piros kacsa.Kiválasztottam egy lakájosnak tűnő rönköt, amire majd ülhetek, és letelepedtem egy szélvédett, biztonságos helyen.Az ebédemet a Trangia főzőmmel készítettem el. Egy négytojásos, hagymás, virslis rántotta lett az ebéd. Mellé egy jó adag fekete teát készítettem.Ekkorra már +14 fokot mutatott a hőmérő. Habár a szél miatt kevesebbnek tűnt, de így is tavaszias idő volt. Ezt az érzést fokozta még a madarak csiripelése.Ebéd után kis meglepetésben volt részem, mert nem tudtam a tó szélét követve visszafordulni arra, amerről jöttem, hanem jó sokat kellett gyalogolni még ellenkező irányba. A tavat tápláló csatornán ugyanis csak jóval messzebb volt átjáró. A visszaút már nem volt annyira saras, mert a délelőtti langyos szél remekül felszárította, így ezzel jóval kevesebb bajom volt, mint idefelé. Viszont a szél ekkorra már olyan erős volt, hogy minduntalan le akarta kapni rólam a poláromat. A visszaúton még arra figyeltem, hogy ne menjek túl a kis hídon, amit idefelé kihagytam. Le kell térni a turistaútról, és úgy lehet megtalálni. Öreg híd ez, elég rozzant már. Nem is mentem át a túloldalára.Viszont meglepő módon, egy vadmacska tetemre bukkantam. Vastag rövidebb, zömökebb farka, annak mintája, nagy feje, és házi macskánál izmosabb, nagyobb termete által ismertem fel. Errefelé nem jellemző ez az állat. Elterjedőben van viszont a sakál, ami ez idáig nem nagyon volt.Az utam végére értem, a csárdához. Lekapartam a sarat a bakancsomról, elpakoltam a cuccaimat. Utána még egy kicsit néztem a legelésző fekete marhákat. Remek nap volt, kár lett volna kihagyni. És kár kihagyni mindenkinek, aki esetleg erre jár. Budapestről is csak 25-30 perc autóval. Habár eltévedni nem lehet, de aki szeretne térképet a környékről, az a Monori NEFAG irodában pár száz forintért megveheti. Nem nehéz terep és rengeteg látnivalóval kecsegtet. Az útvonalat ajánlom akár kisgyermekes családoknak, akár idősebbeknek is.